Továbbra sem „hagyja nyugton” a magyar közvéleményt a szerb vagyon-visszaszármaztatási törvény, amely „beiktatta” sorai közé a kollektív bűnösség elvét. Volt még némi esély arra, hogy mégsem lép életbe a törvény, hogy a VMSZ kérésére az államfő esetleg nem írja alá, de a héten ez a remény is szertefoszlott. A megoldás a módosításban lesz, akár alkotmánybírósági döntés alapján, akár politikai egyezkedés eredményeképp.
A parlamenti, majd az elnöki döntés, persze, rengeteg kérdést vet föl, amelyek közül legalább néhányat szükséges megvilágítani, vagy inkább konkrét példákkal érthetővé tenni. Mondjuk, épp az említett elvet. Már csak amiatt is, mert a magyarok között is akadnak olyanok (nem azokkal foglalkoznék, akik a parlamentben rá szavaztak), akik nem tekintik „nagy ügynek” a kérdést, talán amiatt, mert a vagyon-visszaszármaztatás a nagy többséget különben sem érintené. Az egyik kérdés az: vajon a szerb politikum nagyobbik fele továbbra is helyesli a kollektív megbélyegzést? Vagy amiatt szavazott így, mert a fontos uniós elvárások egyike, hogy visszaadják az elkobzott vagyont? Sürgős volt a döntés? A jövő héten meg eldől, hogy tagjelölt lehet-e Szerbia. A kormányra pedig csapást jelentene, ha ez nem sikerülne. És kisebbnek vélték a kockázatot, ha vitatható törvény születik, mintsem az elodázást.
Nos, a második világháború után még valóban „a győztesek írták a történelmet”, és a vesztesek kollektíven viselték a következményeket, de azóta a nemzetközi jog már régen tagadja ezt az elvet, nincs helye egy nemzet, nép vagy etnikum egyetemleges jogi vagy erkölcsi felelősségre vonásának. Mert igazságtalan. Némely – szélsőségesnek nem is mondható – szerb politikusok nyilatkozataiból azonban arra lehet következtetni, hogy évtizedekkel ezelőtti korban élnek. S hogy mennyire veszélyes ez a szemlélet? Az 1944/45-ös magyarellenes bosszút ennek az elvnek alapján hajtották végre a partizánok, és csak mostanában születtek meg az első bírósági ítéletek, amelyek kimondják, hogy ártatlanok voltak az áldozatok. Bármelyik magyar ember – vagy más nemzetiségű –, ha elsiklik e fölött az elv fölött, mondván, hogy úgysem érdekelt a vagyon-visszaszármaztatásban, vállalja a bűnösséget, akár akkor is, ha szülei, nagyszülei éppen a Don-kanyarban szolgáltak, távol Vajdaságtól. S ezek után már nem lenne meglepő, ha egyéb törvényekbe is beszüremlene alkalomadtán.
Mindeközben érdemes azon is elgondolkodni, hogy milyen visszhangot váltott volna ki a legutóbbi balkáni háború népeinek a körében, ha szerbekre, horvátokra és másokra is rásütik a kollektív bűnösség bélyegét, akiknek körében többen háborús bűnök elkövetésével igyekeztek kivívni a győzelmet. Hága nem népek fölött ítélkezik, hanem egyének, a valódi bűnösök fölött.
Persze, tudjuk, az unió igen gyakran szőrmentén bánik a tagállamok közötti vitás kérdésekkel, hiszen majdnem két és fél tucat ország között nehéz „igazságot tenni”, s ez a megállapítás akkor is érvényes, ha ezúttal csupán a tagjelöltség kérdése forog kockán. Szinte biztosra vehető, hogyha nincs a „témában érintett” Magyarország, a szerb törvényhozásnak ez a kétes lépése átcsúszik a rostán. Akik pedig a Beneš-dekrétumokat emlegetik, róják föl az anyaországnak, nyilván jogosan teszik, csak hát hét vagy – a felkészülést is figyelembe véve – több évvel ezelőtt számos érdeket kellett rangsorolni, és tegyük hozzá, Magyarország számára akkor az uniós tagság volt az elsődleges cél; ebből adódóan a státusa, eszközei és lehetőségei pedig jócskán eltértek a mostaniaktól. Hogy később némely országok – nem kis mértékben épp Szlovákia – jókora meglepetést okoztak, arra nem nagyon számítottak.
Éppen az ilyen tapasztalatok alapján kell Szerbia és mások esetében is megkövetelni azoknak a normáknak a betartását, amelyek nélkülözhetetlenek az uniós „együttéléshez”. Ezt teszi most Magyarország olyan eszközökkel, amelyek remélhetőleg elvezetnek a célhoz, de a kiépített jó kapcsolatokat nem rombolják le. Korántsem hihető – némely rövidlátó „bekiabálókkal” szemben –, hogy a radikálisabb módszer hozná meg az eredményt, különösképp annak tudatában, hogy mégiscsak mi, vajdasági magyarok vagyunk ennek a történetnek a legfőbb szereplői s akár áldozatai, még ha Szerbia rendezői elveiről árul is el sokat.
