Az Európai Bizottság megfogalmazott ajánlása értelmében Szerbia megkapja az Európai Unió tagjelölti státusát, azzal a kikötéssel, hogy a Belgrád és Prishtina közötti párbeszéd folytatódik. Így hangzik a szerdán Brüsszelben nyilvánosságra hozott állásfoglalás szövege. Az örömünnep, a pezsgődurrogtatás elmaradt, a számtalan körülmény miatt, ami ezt a döntést beárnyékolja.
Szerbia a rövid távon gondolkodó, vízió nélküli politikusok túsza, egészen Zoran Đinđić meggyilkolása óta. A „Slobo-váltás” utáni első kormány elnöke egyértelműen Európa irányába akarta vinni az országot és ezt nem üres frázisokkal tette, hanem gyakorlati lépésekkel. Amellett, hogy volt bátorsága arra, hogy bebörtönözze és kiadja Hágának Miloševićet, a „német diáknak” is nevezett néhai kormányfő kifejezetten jó kapcsolatokat ápolt Németországgal. Hogy ez mennyire jó lépés volt, az igazából mai perspektívából látszik, amikor az EU legfőbb gazdasági erejének számító németek vaskancellárja köti feltételekhez Szerbia európai útját.
Ha Đinđić szlogenje az volt, hogy Szerbia az Európai Unióban, az őt követő Koštunica programja ennek az ellenkezője volt. Ő inkább a koszovói tűzhely mellett bóbiskolt és őrizgette a hágai szökevényeket, ami miatt egy rövid időre pont az ő kormányfősége idején állt le az európai integráció. Ekkor lépett színre Boris Tadić a Koszovó is és az Európai Unió is jól hangzó, ámde semmit nem jelentő jelszóval. Ennek vagyunk a mai napig mindannyian a túszai. És ez az eleve tarthatatlan célokat megfogalmazó politikai célkitűzés vezetett odáig, hogy az EB ajánlásában ott van az a bizonyos DE. Miközben a hatalmi többség nagyon elégedett azzal, amit az európai úton véghez vitt, figyelmen kívül hagyták, hogy igazából Szerbia ezen az úton valahol a nulla környékén tart. Mert ugyebár az ország legnagyobb sikereként a Hágával való együttműködés lezárását könyveli el az ország. Vagyis, letartóztattuk és kiadtuk azokat az embereket, akiket háborús bűnök elkövetésével vádolnak. Viszont drága vezetőink valahogy figyelmen kívül hagyják, hogy például Magyarország, Lengyelország vagy Románia előtt ilyen feltételt nem támasztottak, mégis volt épp elég teljesíteni való feladatuk. Úgyhogy, ha a többi integrációs folyamaton átesett közép-kelet-európai országhoz viszonyítjuk, mindaz, amit eddig Szerbia megtett, ahhoz elég, hogy a „normális” feladatok teljesítését megkezdhesse. Illetve még ahhoz sem. Hiszen itt van a rendezetlen déli határvonal kérdése, a véget nem érő „koszovói ütközet”, amelyről a hatalom is tudja, hogy nem lehet megnyerni, hiszen tulajdonképpen már 1999-ben befejeződött, de senki sem hajlandó egy négyéves időszakot kockáztatni azzal, hogy kiszáll ebből az ördögi körből.
Na de, a pontosság kedvéért említsük meg azt is, hogy Hága mellett még két pozitívumot említ az országjelentés, ezek pedig a régión belüli megbékélés előmozdítása és a végrehajtott reformok. A régión belüli megbékélés terén történtek lépések. Emlékezhetünk Tadić és horvát kollégája, Josipović romantikus tengerparti sétájára és a kölcsönös bocsánatkérések sorozatára. Ezeknek a lényege röviden úgy foglalható össze, hogy igen, a szerbek háborús bűnöket követtek el, ezért bocsánatot kérek, DE, a többi nép se ártatlan. Nyögvenyelősen megszületett a szerb parlamentben a srebrenicai mészárlást elítélő nyilatkozat és nem sokkal utána jött a DE is, az a határozat, amelyben a szerbek elítélik a szerbek ellen elkövetett háborús bűnöket. Talán itt, a megbékélésről szóló résznél kell megemlíteni a vagyon-visszaszármaztatási törvény elfogadását is, benne a kollektív bűnösség bélyegével, amelynek célpontja a vajdasági magyarság. A reformok terén elért eredmények is eléggé vitathatóak. Miközben az emberi és kisebbségi jogok biztosítása terén jó eredménynek számít a nemzeti tanácsok létrejötte, ugyanakkor a kollektív bűnösségre vonatkozó diszkriminatív rendelkezés visszalépést jelent. A büszkeségnapi felvonulás betiltása szintén a szavatolt emberi jogokat korlátozza. Az igazságügyi reform körül kialakult cirkuszról nem is szólva, amelynek során bírósági dolgozók tömegei kerültek utcára vitatható kritériumok alapján.
Úgyhogy tennivaló akad bőven. A Demokrata Párt vezetősége választási adunak szánta a tagjelölti státus elnyerését, ehhez képest az Európai Bizottság állásfoglalása sokkal kisebb mértékben szól a Szerbia által megtett erőfeszítések elismeréséről, semmint arról, hogy mi mindent kell még ezen az úton megtenni. Ráadásul Tadić, Dačić meg a többiek a koszovói retorika kiélezésével és az Inkább Koszovó, semmint az EU típusú üzeneteikkel csak rádolgoztak a lakosság körében ennyi éve tartó integráció folyományaként egyébként is felerősödő EU-szkepticizmusra. Így jutottunk el odáig, hogy az egész uniós mesében a legnagyobb DE a szerbiai polgárok szájából hangzott el, ugyanis a legfrissebb felmérések szerint mélypontra zuhant a csatlakozás támogatottsága.
A politikai elit most válaszút elé került. Demokraták, szocialisták, haladók és a többiek feladata tükör elé állni és a fentebb felsorakoztatott kérdésekre határozott IGEN vagy NEM választ adni és eldönteni, hogy merre szándékoznak tovább vezetni az országot. Koszovó vagy Európa? Kelet vagy Nyugat? Előre vagy hátra? Nincs több DE!
