Az elmúlt néhány hét alatt Szerbiában feje tetejére állt a világ. Abban a térségben, amelyről egyébként is azt állítják, hogy „túl sok az egy főre jutott történelem mennyisége”, most mintha egyszerre éledt volna fel a XX. század több sötétnek nevezhető korszaka is.
Az ország déli részein szálfákat állítottak keresztbe az úton, barikádokat emeltek, nemzeti zászlók lobogtak és néhány áldozat is esett a helyi szerb lakosság és a nemzetközi erők közötti összecsapásokban. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a szocialisták ezekben a napokban a kormány leghangosabb tagjai, élen Ivica Dačićtyal, habnak a tortán pedig itt van a múlt hétvégi belgrádi turbó-diesel-folkos giccsparádé Szeretem a kilencvenes éveket címmel, akkor könnyen kísértésbe eshetünk és kimehetünk az utcára devizaüzért vagy útszéli benzinárust keresve és talán azon se lepődnénk meg, ha Slobo plakátjai néznének ránk valamelyik falról.
A másik korszak, ami váratlanul újjáéledt, sokkal régebbi, sokkal összetettebb és sokkal inkább problémákkal terhelt, ez pedig a második világháború. Mintha nem is 2011-ben élnénk, javában zajlik a parázs vita fasisztákról, antifasisztákról, háborús bűnösökről. Miközben Drašković csetnikjei és Dačić partizánjai az erdőbe vonultak háborúsdit játszani, váratlanul bennünket, magyarokat is belekevertek a játékba, és mire észbe kaptunk, már mindannyian kollektív bűnösökké váltunk, azért, mert egyikünk-másikunk felmenőjét esetleg besorozták a háború elején Bácskába bevonuló magyar honvédségbe.
Miért történik mindez és ki a hibás? Hát természetesen Európa. Mint mindig. Ezúttal ugyanis azt találták ki, hogy a balkáni államok addig nem lehetnek az EU tagjai, amíg nem rendezik egymással a felgyülemlett számlákat, amelyek kiegyenlítését több évtizeden át halogatták.
Mert ugyebár volt egyszer egy második világháború, amelynek során a fasiszta szövetségesek elfoglalták a Jugoszláv Királyságot és ki-ki leszakította a számára legcsábítóbb szeletet ebből a területből. Úgyhogy adva volt a feladat, le kell győzni az ellenséget, vissza kell foglalni az országot. Ám mintha ez túl könnyű feladat lett volna, a szerbek partizánokra és csetnikekre oszlottak és arra is volt energiájuk, hogy ha éppen a németek nem értek rá, akkor egymást gyilkolják. Sőt, a fasiszta NDH usztasái a nyugatabbi országrészekben kíméletlen vérengzést hajtottak végre a szerbek ellen is, ennek emlékét őrzi többek között Jasenovac.
Aztán a háború után Tito és csapata úgy látta jónak, ha mindezeket a dolgokat begyömöszöli egy szekrénybe, azt lakat alá teszi és Jugoszlávia éli világát mintha semmi sem történt volna. Ezek után a nyolcvanas évek végén a vérre szomjazó önjelölt messiásoknak nem is volt más dolguk, mint előrántani a szekrényből ezt a csontvázat, és a szerbek, horvátok, bosnyákok ismét egymásnak estek, számtalan áldozatot hagyva maguk után. Ennek az évtizednek is van egy jelképes vesztőhelye, Srebrenica.
Miután pedig ez a vihar is elvonult és új vezérek jöttek, azok úgy látták jónak, ha a szekrénybe begyömöszölik a történteket és lehetőleg úgy tesznek, mintha mi sem történt volna.
Csakhogy abban a szekrényben már túl sok csontvázat halmoztak fel. Európa pedig, amely köszöni, nem kér az egymás ellen acsarkodó délszláv népekből, kikötötte, hogy a múltat tisztázni kell. A Nyugat sokadszor esett abba a tévedésbe, hogy önmagából indult ki és úgy gondolta, hogy ha már angolok és franciák, meg németek és franciák (a sor folytatható) képesek voltak évszázados ellentéteiket és sérelmeiket félretenni, akkor ez elvárható a balkáni államoktól is. És el kellett végre fogadni a vagyon visszaszármaztatásáról szóló törvényt, a rehabilitációról szóló törvényt, rendezni kell a koszovói történetet. Miután pedig a szerb hatalom mindent az utolsó pillanatra hagyott, ennyi felgyülemlett sérelemtől betelt a pohár és miként egy házasságban az évtizedek során felszaporodott, lenyelt sérelmek a legkisebb vitából is vérre menő szóváltást okozhatnak, ugyanez történt a társadalom szintjén. Az ominózus szekrénybe évtizedek során begyömöszölt csontvázak végül kiborultak, a régi sérelmek előjöttek, így most mindenki fasiszta, csetnik, hazaáruló, amerikai bérenc és a többi.
Persze, naiv dolog lenne elvárni, hogy az, amit a nyugati államok több évszázados civilizációs fejlődéssel értek el, az keleten néhány év alatt menjen végbe, de legalább el kellene kezdeni a folyamatot. A szekrényben ugyanis már nincs hely.
