Magam sem gondoltam volna, hogy e fenti, dohos, avítt „felhívás” valaha is okkal és joggal lesz még e lapban címként elsüthető, legfeljebb egy maró glossza vagy szatíra ürügyén, most mégis itt éktelenkedik. Oka, hogy annak az új típusú tiltakozó-mozgalomnak, amelynek résztvevői a gazdasági válság, a munkanélküliség, az egyenlőtlenség, a gazdagok diktatúrája... miatti elégedetlenségüket fejezik ki, óhatatlanul a munkásmozgalom marxi jelszavát juttatják eszembe.
Kapásból bizonyára rázósnak hat ez a párhuzam, hiszen a Kommunista kiáltvány végszavaként, és az Első Internacionálé mottójaként használt jelmondattal a Times Square-n vonuló, a Wall Street virtuális meghódítását „játszó” elégedetlenkedőket felruházni képzavar-gyanús, bizarr kísérlet, de az ún. „felháborodottak” immár globális méretűvé duzzadt mozgalma akkor is kommunizmus-ízű, ha résztvevői nem is sejtik, hogy az.
Nem bűn ez, sem minősítés, puszta konstatáció, hiszen a május 15-én Madridban fogant tiltakozó mozgalom által megidézett és megigézett emberek alapállásban a tőke uralma, az elszegényedés, a kormányzó elit (elsősorban a bankárok és a politikusok) ellen tüntetnek, akiket azzal vádolnak, hogy kapzsiságukkal és a dilettáns kormányzással tönkretették a gazdaságot és milliókat juttattak koldusbotra. A „vádirat” tehát azonos mint anno, amikor a lázadó tömeg a feudalistákat kezdte ki, és most is a kizsákmányolás elleni tiltakozásba sűríthető.
Az, hogy a mozgalom most szombaton már globálissá nőtt, szimbolikus csupán. Az első „planetáris nap” meghirdetését az indokolta, hogy a „felháborodottak” tüntetéssorozata éppen öt hónappal ezelőtt, május 15-én kezdődött. Történt ez Madridban és Spanyolország további 57 városában, ahol napokon át a többségükben elégedetlen fiatalok ezrei tartották megszállás alatt a tereket. A los indignados, azaz felháborodottak jelzőt a spanyol sajtó akasztotta rájuk. A tüntetés kezdetének napjáról elnevezett 15-M (május 15-i) mozgalom résztvevői a magas (hivatalosan 21,2 százalékos, a fiatalok körében 43 százalékos) munkanélküliség, a megszorító intézkedések és a korrupció ellen emelték fel hangjukat, és arra buzdították a spanyolokat, hogy tüntessenek a politikai és szociális reformokért, továbbá arra kérték őket – lévén akkor tartották éppen az önkormányzati választásokat –, hogy egyik nagy pártra – a kormányzó Szocialista Munkáspártra (PSOE) és az ellenzéki Néppártra (PP) – se szavazzanak.
Mint tudott, a 15-M Ibériában nem duzzadt forradalommá, ám – az „arab tavaszhoz” hasonlóan online közösségi oldalakon szerveződött – tiltakozó akciók afféle láncreakcióként a világ minden részére átterjedtek. New Yorkban például a „Foglald el a Wall Streetet!” nevű csoport Manhattan üzleti negyedét tervezte megszállni, s akciójuk nyomán tucatnyi amerikai városban is voltak hasonló megmozdulások, Izraelben pedig szeptember elején több mint 400 ezren vonultak fel a magas megélhetési költségek ellen tiltakozva. Szombaton a „felháborodottak” planetáris napján már 82 ország 951 városában jegyeztek – helyenként százezres látogatottságú – tüntetéseket.
A száraz statisztikai mutatók alapján is jelenségként kell hát kezelnünk a tüntetés-sorozatot, már csak azért is, mert nyilván folytatása is lesz. Akkor is, ha jelenleg még nagyon gyermekcipőben jár az egész, hiszen a hangzatos jelszavak mögött nincs súly, nincs igazi elképzelés. Súlyosbító körülmény ebben, hogy a hipotetikus óhajcsomag nem unifikálható, országról-országra más az ábra, szinte lehetetlen valamiféle összvilági közös platformot kialakítani, milyen is lehetne egy másmilyen világ, milyen reformokat kellene kiharcolni. Kicsit olyan „nem tudjuk még, mit akarunk, csak azt, hogy ez ami most van, nem tetszik”-ízű.
Nem is meglepő hát, hogy a mozgalmiak által „támadott” üzleti szektor tagjai szerint ez csak egy szedett-vedett banda, egyszerűen a szex, a drogok és a rock 'n' roll miatt vonulgat az utcára, a középosztálynak ehhez semmi köze. Mások személyes sértésnek veszik a „99 százalékot” képviselő tüntetők által hangoztatott jelszavakat, és úgy gondolják, inkább hálásnak kellene lenniük, hiszen – mint John Paulsont, a befektetési alapokkal foglalkozó milliomos bankár érvelt – a harag célpontjaként megjelölt 1 százalék fizeti a New York-i jövedelemadók 40 százalékát.
Jelenségként kell továbbá kezelnünk amiatt is, amire most Rómában láttunk hajmeresztő példát.
Valamennyi tömegmegmozdulás, békés felvonulás, mint a „felháborodottaké” is eszményi alkalom a szélsőségesek akciói számára. Az örök városban a Black Bloc csuklyásai törtek zúztak, fosztogattak, gyújtogattak.... becslések szerint legalább egymilliós kárt okozva. Természetesen nem ad hoc akció volt, készültek rá, „kiképzésben” is részesültek.
Csak a képzelet szab határokat a lehetséges forgatókönyveknek, amelyekben egy vagy több hasonló banda vegyül el a tömegben és beintésre elkezdi tenni a „dolgát”. E forgatókönyvek természetesen nem zárják ki az államilag, a kormányzó elit által felbérelt rendbontók célzott akcióit sem. Sőt! A következményeket a kedves olvasó fantáziájára bízom.
