Valamikor a hatvanas években – egy megviselt rádió birtokában, de áram híján –, apám hóna alatt a készülékkel, rendszeresen a szomszédba jártunk rádiót hallgatni. Jól fogható volt a Kossuth, a Petőfi és a Rádió Novi Sad, mi, gyerekek nem is könnyen értettük meg, miért kell a Szabad Európával és az Amerika Hangjával bajlódni, zúgás-mormogás közül böngészni ki a félmondatokat, s közben az idősek szidalmai közepette a magyarázatot is tudomásul venni: „zavarja az orosz”. Csakhamar rájöhettünk azonban, hogy bár mindenütt magyar a szó, mégis háromféleképp beszélnek: máig is úgy vélem, a nyugatiak a leginkább durván és agresszíven, ugyanakkor mást mondanak az „odaátiak” és mást az itteniek, az újvidékiek. Keresd hát, gyerek, az igazságot, mert három mégsem lehet! Őszintén szólva: némelyek után máig is kutatok.
Arra nem emlékszem, hogy akkoriban a magyarországi adók szóba hozták-e ötvenhatot, vagy csak később emlékeztek meg róla, szidalmazva az ellenforradalmat, ám azt biztosan tudom, hogy a Szabad Európának köszönhetően szereztem tudomást az akkori eseményekről, és hallottam első alkalommal Nagy Imréről. „Igazságot tenni”, persze, nem tudtam, ha az kézenfekvő volt is, hogy forradalom zajlott akkoriban, hiszen a környezetemben senki sem ejtette ki a száján az ellenforradalom szót. Alighanem akkor sem tehették volna, ha az történik, mivelhogy az akkor már régen halott Sztálin nevét is gyakran a szájukra vették Sztalinként, sohasem dicséret okán azok, akik a Szovjetunóban megfordultak a forradalom előtt jó egy évtizeddel vagy még sokkal később is, hadifogolyként. Mi, akik csak ebben az országban éltünk, alighanem büszkék is voltunk arra, hogy itt „nincsenek oroszok”, ők viszont, akik korábban az anyaország hadseregének az egyenruháját öltötték föl, erős kötődésüket nem tudták s nem akarták tagadni, féltve az országot attól, hogy ide (oda) is azt ültetik át, amit az „oroszoknál”, vagyis a Szovjetunióban tapasztaltak: elmaradottságot, nyomort és zsarnokságot. Inkább Sztálinnak és a nevével „fémjelzett” sztálinizmusnak, mintsem a háborúnak a számlájára írva. És nekik volt igazuk. Hiszen ez meg is történt Rákosi Mátyás vezetésével. Illyés Gyula pedig megírta már hat esztendővel a forradalom előtt, csak épp akkor napvilágra hozva a kétszáz soros „egy mondatában”: „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van, / nemcsak a puskacsőben, / nemcsak a börtönökben, / nemcsak a / vallatószobákban, / nemcsak az éjszakában / kiáltó őr szavában, / ott zsarnokság van.”
Úgy hiszem, a forradalmak nem úgy törnek ki, hogy lánglelkű ifjak hősökké akarnak válni, hanem békés úton szeretnének levetkezni egy elviselhetetlen rezsimet, és ilyenkor közbeszólnak a fegyverek. S akkor már gyávaság lenne a visszakozás. Talán még Petőfi sem hitte – bár ő verseiben készült rá –, hogy azzal, ha elszavalja a Nemzeti dalt – még ha nem is volt igaz, higgyük, ez a valóság, hiszen illúzió is kell az utókornak –, tragikus, ám dicső szabadságharcot indít el. Vajon mire gondolhattak a békés szándékkal és követelésekkel fölvonuló ötvenhatos egyetemisták? Aligha áldozatokat akartak. Még csak gyökeres rendszerváltást sem, „csupán” lépéseket a demokrácia irányába. Hogy ez hosszabb távon megvalósítható lett volna-e rendszerváltás nélkül? Mindenesetre az egyszer már miniszterelnöki posztjáról menesztett kommunista Nagy Imre visszahívásában látták a megoldást, aki több alkalommal is szembekerült a párt által kiépített népellenes diktatúrával, és Sztálin halálát követően miniszterelnökként enyhített az elnyomáson – feloszlatva az internálótáborokat, részleges amnesztiát hirdetve, eltörölve a beszolgáltatási hátralékot, mérsékelve az árakat –, mígnem „jobboldali elhajlása” miatt menesztették. Ő talán folytathatta volna – s nyilván hittek is benne, hogy folytatni tudja – reformjait, amennyiben a párt másik szárnya (és a Szovjetunió) hagyja ezt az irányt követni. Akadtak erre utaló jelek, amikor azonban egyértelművé vált, hogy a Nyugat nem fog beavatkozni, felrúgták ígéretüket.
Hogy mi tette dicsővé 1848 után ezt a forradalmat is? A magára hagyott kis nemzet törvényszerűen bukással járó, de hősies helytállása. Utána Nagy Imrének, társainak és sokaknak a kivégzése. Mert a Nyugat akkor „mással volt elfoglalva”. S miközben néhány ezren életüket áldozták és néhány százezernek el kellett menekülnie az országból, ők elismerték egy a nemzet hősiességét és szabadságszeretetét.
Pedig számított segítségre a forradalom, hiszen Nagy Imre november 4-ei rádióbeszédében üzent a külföldnek is, amikor azt mondta: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”
S amikor már végképp elbukott az ügy, Bibó István államminiszter ekképpen szólt: „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.”
Elmaradt. Helyette a hallgatás és hosszú évekre ismét a vers vált időszerűvé: „hol zsarnokság van: / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy.”
