Az emléktáblák elkészítésének ötletéről és kihelyezéséről először Csorba Béla írót és néprajzkutatót, a VMDP községi tanácsnokát, ötletgazdát kérdeztük. Arra kértük mondjon néhány szót az előzményekről is.
– Temerin abban különbözik a legtöbb vajdasági településtől, hogy itt soha sem számított titoknak, hogy hol van a tömegsír, pontosabban fogalmazva, hogy hol vannak a tömegsírok, mert több is van, de amikor a „közös sírról” esik szó akkor általában mindenki arra a nagy tömegsírra gondol, amelybe 1944. október 27-én lőtték bele a temerini magyar férfiak egy részét – mondja. – Mivel ezt a tömegsírt a temető bejáratánál ásatták ki annak idején a partizánok, illetve az Újvidékről ide vezényelt bűntető alakulatnak a parancsnokai, így ezen a szem előtt levő helyen eltitkolni nem nagyon lehetett, hogy kiket rejt a nagy sír.
– Bár a sírhely jól látszott, sokáig nem volt megjelölve, még fakereszttel sem. Tabu témának számított, részben tiltott is volt, másrészt féltek róla beszélni az emberek. A későbbiek során aztán kisebb kereszteket elhelyeztek a hozzátartozók, majd a múlt század hetvenes éveinek végén a nyolcvanas évek elején, de még a kommunizmus erőteljes időszakában történt az, hogy a hozzátartozók, elsősorban a gyermekek, özvegyek és az unokák elhatározták, hogy lebetonozzák a tömegsír tetejét, amihez a helyi közösségtől hallgatólagos engedélyt is kaptak. Ennek azután lettek kellemetlen következményei is. A lebetonozásra adakozó asszonyokat összegyűjtötték, arra akarták őket rábírni, hogy adjanak egy nyilatkozatot miszerint a likvidált fasiszták tömegsírját betonozták le. Azonban ezt a szégyenletes nyilatkozatot senki sem volt hajlandó aláírni, hiszen nagyon jól tudták, hogy akik oda belel lettek lőve azok közül egy sem volt fasiszta.
– 1990 után, amikor a többpártrendszer a demokrácia kiszélesítését is magával hozta, a történelmi VMDK volt az az egyetlen magyar politikai szervezet, amely ebben a kérdésben felemelte a szavát és kérte mind a Szerb-, mind pedig a Magyar Tudományos Akadémiát, hogy a megtorlások kérdésében végezzen tudományos feltáró munkát. Ezzel párhuzamosan a VMDK kezdeményezésére megkezdődtek a megemlékezések is szerte Vajdaságban, és mi Temeriniek büszkék vagyunk arra, hogy mi voltunk az elsők.
¤ Volt-e valamilyen kiindulópont, mielőtt a kilencvenes évek elején hozzáfogtak volna az áldozatok névsorának összeállításához, amely névsor végül is felkerült a most felavatásra kerülő emléktáblákra?
– Kutatások voltak, sőt Matuska Márton 1990-ben publikált is erről a Magyar Szóban és Temerinre vonatkozóan közreadott egy névsort, amit pontosítani akartunk. Ebben a munkában hárman vettünk részt: Ádám István, Ternovácz István és jómagam. A munka oroszlán részét az adatgyűjtés terén Ádám István végezte. Akkoriban a levéltárakban erről kutatni még nem lehetett, most már lehet és megérzésem szerint találni fogunk még neveket.
– A jelenlegi állás szerint, több mint 270 név szerepel a hat márványtáblán. Viszont a temető bejáratánál levő legnagyobb tömegsírban ennyien nem nyugszanak. Ott, a mi összegyűjtött adataink és pillanatnyi ismereteink szerint mintegy 90 ember nyugszik, de egy esetleges sírfeltárás ezt a számot korrigálhatná. És mielőtt eldöntöttük volna, hogy hova állítsuk fel az emléktáblákat, sokat töpröngtünk ezen is. A kiindulópont ugyanis az volt, hogy lehetőleg minden áldozat neve felkerüljön a márványlapokra, függetlenül attól, hogy kit mikor, és milyen módon végeztek ki. Úgy gondoltuk, hogy nekünk megemlékezőknek nem az a dolgunk, hogy a történészek ítéletét megelőlegezzük. Temerinben vannak máshol is tömegsírok és egyéni sírok is. A több mint 270 áldozat részben Temerinben nyugszik, részben Temerinen kívül, részben általunk ismert részben pedig ismeretlen helyen. Ezeket az ellentmondásokat úgy hidaltuk át, hogy a több mint húsz éve a központi megemlékezés színhelyéül szolgáló közös sírnál állítottuk fel a hat márványtáblát és abba vésettük bele az összes, eddig általunk ismert ártatlan áldozat nevét, függetlenül attól, hogy hol nyugszanak.
¤ Külön márványtáblát kaptak azok a temeriniek, akik a járeki táborban veszítették életüket.
– Szerintem nagyon helyesen. Kezünkre játszott az a körülmény, hogy előkerült a járeki haláltábor három halotti anyakönyvi kötete közül az eddig elveszettnek hitt második kötet is, aminek alapján pontosítani lehetett a korábbi ismereteket.
¤ Rákerülhetnek-e még a táblákra azok nevei, akikről csak később szereznek majd tudomást?
Annak ellenére, hogy már több mint tíz éve kutatjuk társaimmal ezt a témát, még érnek bennünket meglepetések. A napokban is jelentkeztek olyan személyek akiknek hozzátartozói nem szerepelnek a névsorban, ennél fogva a táblákon sem, föltételezem hogy sokan a táblákra feltett névsor hatására fognak felbátorodni, és fognak eddig nem ismert információkkal ellátni bennünket. Nincs ok semmi aggodalomra, minden hiteles adatot rá fogunk vésetni a márványtáblára, legfeljebb egy kicsit megbicsaklik a betűrend, mert abc sorrendben tűntettük fel az eddig ismert áldozatok nevét, viszont valamennyi márványtáblán van még hely, mert erre is gondoltunk.
¤ Ádám István egyike volt az áldozatok neveinek és a hozzájuk fűződő történések felkutatásának. Hogyan történt mindez, kérdeztük.
– Az áldozatok névsorának elkésztése részben annak köszönhető, hogy három évig segéd állatorvosként jártam a falut tyúkoltás, malacoltás ügyében és ez a téma felvetődött, igaz nem a legjobb időben, a kilencvenes évek elején jártunk, nagyban dúlt még a háború, az emberek féltek, nem hogy még régi sebeket szaggassunk fel – eleveníti fel az adatgyűjtés idejét Ádám István. – Kerülő úton próbáltam az emberek bizalmába férkőzni, és összegyűjteni a 44/45-ös áldozatok névsorát. Csak egy példát említsek. Miközben állítottam ki a számlát, félvállról megkérdeztem a gazdát, akit történetesen, mondjuk Vargának hívtak, hogy maguknak nem rokon-e a Varga Imre, aki elveszett 1944-ben… Nem, mondja, nekünk a sógort végezték ki Nagy Jánost. Ezzel már megvolt egy név. A következő lépés volt, hogy megpróbáltam fényképet is szerezni az illetőről. Ez nem mindenhol sikerült, Előfordult, hogy volt ugyan fénykép, de féltették, nem akarták ideadni, ilyenkor elmentünk Ternovácz István barátommal és a helyszínen átfényképeztük.
Megtörtént, hogy valakinek a nagyapja az 1800-as években született és már nem tudták a pontos évszámot, nemhogy a dátumot. Ilyen esetben a községháza és a plébánia halotti anyakönyveit vettem igénybe, miközben arra döbbentem rá, hogy van még egy forrás, mert némely helyen az elhunytak anyakönyvébe is feltűntették az elhalálozás, vagy a kivégzés idejét. De olykor még a születési anyakönyvbe is beírták, hogy elveszett 44-ben. Amikor már megvoltak a legfontosabb adatok, visszamentem a hozzátartozókhoz és megpróbáltan összeszedni az eltűnés körülményeit is. Közel 250 név jött ily módon össze. Ezt a névsort tartalmazza a fényképekkel is illusztrált 2001-ben kiadott Temerini razzia c. könyv.
¤ Hányan lehetnek azok, akikről pontosan tudjuk, hogy Temerinben végezték ki őket, itt vannak eltemetve?
– Ismereteim szerint a nagy közös sírban mintegy 90-100-an lehetnek, mások, hatan vagy nyolcan, a kápolna mögötti kisebb közös sírban és néhányan saját sírhantjuk alatt nyugszanak. Mindig újabbnál újabb adatokra bukkanunk. Ám visszagondolva a tíz évvel ezelőtti gyűjtésre, és az adatok szolgáltatóit ismerve mondhatom, hogy ma már a névsor felét sem tudnám a közvetlen hozzátartozóktól összegyűjteni, olyan sokan meghaltak azóta az adatközlők közül. Így gondolkodva az jut az eszembe, hogy nem-e késtünk már el 2001-ben is. Talán a levéltárakból előkerülhetnek új nevet. Esetleg az emléktáblák felavatása után, a vidékre elszármazottak közül jelentheti valaki, hogy rokona is az áldozatok között van.
¤ Az emléktáblák elkészítésének anyagi vonatkozását az Első Helyi Közösség vállalta. Puskás Tibor a tanács elnöke ezt így mondta el.
Az emléktáblák emelésének anyagi háttere az áldozatokról való tavalyi megemlékezésig vezethető vissza, viszont régi és jogos elvárása a temerinieknek, hogy ha nem is köztéri emlékmű, de legalább, mint amilyen minden elhunytat megillet, emléktábla, sírfelirat jelezze az ott nyugvók kilétét. Azon a megemlékezésen a polgármester már jelezte, hogy egy következő alkalomra már elkészülnek a nevekkel ellátott emléktáblák. Ez mélyen érintette az Első Helyi Közösség tanácsának tagjait és a múlt év decemberében megtartott ülésen döntöttek arról, hogy az egyéb bevételek terhére a közös sírnál emléktáblák elhelyezésére és egy régebbi határozat teljesítésére, a kálvária bekerítésére félmillió dináros keretet hagyjon jóvá. Ebbe a keretbe belefért az emléktáblák felállítása, a táblák előtti terület rendezése, egy oda vezető út régi téglákkal való kirakása és a kegyeleti gyertyák számára egy edény kihelyezése.
Az elhangzottakhoz még hozzá kell fűzni, hogy a márványtáblák elhelyezése, a nevek bevésése Kálmán János kőfaragó munkáját dicséri.
