Az akaratuk lett az életem és az adott lehetőség, hogy megéljem az örömöket és csalódásokat, a szorongásokat és a rettegést, a sikereket, a bukásokat és a felemelkedést.
Velük kell majd megnyugodnom is az időtlen időkben, a nekem megálmodott mesék örökkévalóságáért, a zsigereimbe rovott hiedelmekért, az őrzésre hagyott szavakért, és azért, hogy magam is megtapasztalhassam, hogy az ember nem csak önmagának él, de élhet örömmel másokért.
Halmuk felett erőt gyűjtenék megmaradt napjaimhoz, pedig csak tovább kellene vinnem, amit nekem halmoztak fel. Önző ez így, mert nekik már semmi tartozásuk nincs velem szemben, megvoltak válaszaik kérdéseikre és ki tudtak vezetni a megoldásokig. Nem sajnálták sóhajtozva értelmetlen gyermekkori álmaikat, és boldogok voltak, mert tudták, hogy álmaik bennünk teljesednek be.
Az őszi szürkeségben most mégis színekről álmodom, anyám el nem készült ruháinak színét festegetem, a színek tobzódó vonulatát a megfoghatatlan átmenetekig. Anyám színeit próbálom megálmodni, mert neki csak a mi új ruhácskáink színeinek dicsérete maradt. Vezekelve hoznám mindenünnen a színek hömpölygő áradatát, hogy bocsánatot nyerjek, amiért oly keveset tudtam visszaadni neki.
És apámtól is kellene még egy elismerő ölelés, de ők már nem tartoznak semmivel, nekem van csak tartozásom a körülöttem levőkkel szemben, s ha ezt én is lerovom, akkor mellettem is vállalják majd egykor a megnyugvást azok, akiket meg sem ismerhetek. Hiányzik mindig a kőlap, apám és anyám sírja, ahol magam elé meredve felidézhetnék néhány rövidre szabott útmutatást.
De a múltat már nem kell nekem sem megénekelnem, sem kuszán, sem röviden, sem vég nélkülien, magába roskadó gyilkos pátosszal. Pedig mennyire szeretném ha ez a nap, legalább ez, a holtakról és nem az élőkről szólna, de most nekem is az újabb napokról kell álmodnom magamnak is másokért.
