Következmények nélküli országban élünk. Ez közhelynek számító megállapítás. Sokszor és sok helyen kimondták és leírták. De emellett egy közhelyektől hemzsegő ország is a miénk. Ahelyett, hogy bárki bármit is tenne, a felelősök fennkölt frázisok végtelen ismételgetésével töltik az időt. Ugyebár „Szerbia soha nem fogja elismerni Koszovó függetlenségét”, azután „Szerbia legfontosabb célja az uniós csatlakozás”, aztán itt van az is, hogy „Szerbia néhány éven belül a régió vezető gazdasági hatalma lesz”, na és az is, mely szerint „A kormány célja leszámolni a bűnözéssel, visszaszorítani a korrupciót” és ehhez kapcsolódóan az is, hogy „A törvény előtt mindenki egyenlő”. Ez mind szépen hangzik, és a koszovói dolgot leszámítva támogatni való elképzelésekről van szó, a gond csak az, hogy ezek egyikével sem jutunk előbbre, mert a kormányok, elnökök, miniszterek jönnek-mennek, de valahogy a fenti ügyeket senki sem viszi tovább, mindenki csak ezeket a kis szlogeneket ismételgeti. Ezek a gondolatok egy aktuális szabadkai, botrányosan kezelt ügy kapcsán jutottak az eszembe. A szerb Alkotmánybíróság ugyanis egy korábbi beadványra reagálva a múlt héten úgy döntött, hogy a szabadkai Parking közvállalat alkotmány- és törvényellenesen fizetteti meg az úgynevezett „pótdíjat”, mert annak az ára nincs arányban a szolgáltatás, tehát a parkolási díj árával. Magyarra fordítva, ez annyit jelent, hogy a lakosságnak nem kell parkolási díjat fizetnie, mert jelen jogállás szerint a Parking nem büntethet. Mivel ez komoly bevételkiesést és nyilván tekintélycsökkenést is jelentene e vállalatnak, ha ez tudatosulna a polgárokban, ezért az a cég, amelynek a nevében van, hogy nem egy magánember, hanem a köz tulajdona, úgy döntött, ezt a gondot elhallgatással orvosolja.
Az igazgató a hír kapcsán elzárkózott a nyilatkozatoktól, de ugyanezt megtiltotta a vállalat többi felelős alkalmazottjának is, vagyis a struccpolitika mellett döntött: ha úgy tesz, mintha minden rendben lenne, akkor minden rendben is lesz. Pedig egy közvállalat igazgatója nem engedheti meg magának, hogy elhallgasson dolgokat, félrevezesse a közvéleményt, sőt ennél kisebb dolgokról is köteles tájékoztatást adni. Egy városi alapítású közvállalat már csak így működik. Vagy legalábbis így kellene neki működnie.
De mint ahogy állami szinten is a politikai vezetés úgy gondolja, rá nem feltétlenül vonatkoznak a törvények, nem köteles „éppen mindenről” beszámolni a népnek, ez a szabadkai városi vezetésre is érvényes. Ha csak az elmúlt néhány hónap eseményeit vizsgáljuk, hemzsegnek az ilyen ügyek.
Példaként említhetnénk épp a Parking vállalat aktuális igazgatójának Milorad Slijepčevićnek a kinevezését is. A szabadkai képviselő-testület három héttel ezelőtt bizalmat szavazott neki, annak ellenére, hogy a közvállalat statútuma szerint az igazgatónak legalább ötéves, közvállalatban szerzett munkatapasztalattal kell rendelkeznie. Ennek Slijepčević nem felel meg, ennek ellenére jelölését az igazgatóbizottság, a Városi Tanács, majd a képviselő-testület is elfogadta. És? Ennyi. Megyünk tovább.
Vladimir Dragin a Köztisztasági Közvállalat igazgatója, aki ugyanakkor a választási bizottság elnöke is, büntetett előéletű, de úgy látszik, ez is „belefér”.
Még egy eset: állítólag idén februárban több mint két és fél millió dinárt fizetett ki a szabadkai Vízművek négy alkalmazottjának végkielégítés címén a képviselő-testület jóváhagyása nélkül, vagyis törvénytelenül. A képviselő-testületi ülésen az ezt firtató kérdésre az igazgatónő egész egyszerűen nem válaszolt. Úgy gondolta, megteheti. Biztosan saját tőkéből alapította a céget, ő a tulajdonosa, tehát nem tartozik senkinek elszámolással.
Ez csak néhány helyi eset volt, de sorolhatnánk az ilyen ügyeket a végtelenségig, sőt vehetnénk számos más önkormányzatot vagy az állami vezetést is. Autópálya-koncessziós botrány, piros kofferes botrány, Knjaz Miloš-ügy és így tovább. Egyik ügy jön a másik után, néhány hét után egyik feledteti a másikat, az emberek pedig, akik el vannak foglalva saját megélhetésükkel, egy ideig felháborodnak, aztán már csak a fejüket csóválják, végül oda se figyelnek. Pedig a büntetőjogi vetület mellett az egész történetnek van egy igen fajsúlyos erkölcsi oldala is, történetesen: ha az állam, az önkormányzat, a közvállalat megsérti a törvényt, akkor hogyan várhatja el az emberektől, ugyanazoknak a jogszabályoknak a betartását? Ha „a törvény előtt mindenki egyenlő”.
Évek óta csak forgunk körbe-körbe, egyik hatalom jön, a másik megy, de alapvetően ezeken a viselkedési szabályokon senki sem változtat, mert mindenkinek kényelmesebb e rendszerben működni. Addig pedig az ország, a város, a közeg, amelyben élünk nem lesz jobb, élhetőbb, addig nem lesz gazdasági fejlődés, amíg nem jön egy olyan erő, amely nemcsak kilép ebből a mókuskerékből, hanem szét is zúzza azt, és aki nem honosít meg egy teljesen más viselkedési normákon alapuló politikai rendszert. Amíg pedig erre nem kerül sor, marad nekünk a parkolási díj meg a többi disznóság.
