Lassú víz partot mos

Tavaly már írtunk a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottságról, amely közösen próbálja meg felkutatni és nyilvánosságra hozni a második világháború alatt és után elkövetett bűntetteket. A bizottság megalakulását nagydobra verték, később azonban csitult az iránta való érdeklődés, és működéséről azóta sem sokat hallani. Úgy tűnik, a vegyes bizottság története fordulópontjához érkezett, megváltozott ugyanis a szerb állam hozzáállása.

A vegyes bizottság szerb részének vezetőjét, Vojislav Stanovčićot arról kérdeztük, milyen újdonságokról számolhat be olvasóinknak.– Nagy áttörésről számolhatok be, a vegyes bizottság ugyanis átadta a kutatásokhoz szükséges támogatásokra vonatkozó kérvényét a szerb kormánynak, és a napokban azt jóvá is hagyták. Örömmel jelenthetem ki, hogy a vegyes bizottság összes feltüntetett költsége bekerült a kormány jövő évi büdzséjébe, vagyis lesz pénz a kutatásokra, a nyomtatványokra, a terepmunkákra és az utazásokra is. A szerb kormány jóváhagyta a vegyes bizottság működésének finanszírozását a 2013-as évre is. A munkát lényegében az idén kezdtük, mivel tavaly, amikor létrejött a vegyes bizottság, nem volt koordinált irányítás, sőt a pénzelés sem volt megtervezve.

Vojislav Stanovčić

Hol tart pillanatnyilag a terepmunka?– Az összes vajdasági levéltárat felkerestük, és jártunk a belgrádiban is. Megkértük az ott dolgozókat, ha vannak adataik a két világháború között eltűnt személyekről vagy a világháborús áldozatokról, jelentkezzenek. Rengeteg visszajelzést kaptunk azzal kapcsolatban, mit hol találhatunk meg, minden tulajdonukban lévő anyagot a rendelkezésünkre bocsátották. A téma kutatóival is felvettük a kapcsolatot, hátha vannak adataik azzal kapcsolatban, hol lehetnek még titkos sírok. Ily módon jutottunk hozzá azokhoz az információkhoz is, amelyeknek köszönhetően fény derült a temerini és a bajmoki tömegsírok helyére, ezekről ugyanis azelőtt nem volt tudomásunk. Sokat köszönhetünk Mezei Zsuzsannának, aki a logisztikai tervről gondoskodott a kutatásokkal és a kutatókkal kapcsolatban. Hogyan hatott ki a kapcsolatokra a vagyon-visszaszármaztatási törvény meghozatala?– Kiváló az együttműködésünk Pók Attilával, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének az igazgatóhelyettesével, és Glatz Ferenccel, a bizottság magyarországi elnökével. Az együttműködésnek köszönhetően sikerült elmozdulni a vagyon-visszaszármaztatási törvény körül kialakult patthelyzetből is, így új rehabilitációs törvény születik majd, ezen már gyorsított eljárásban dolgoznak. Ennek a jogszabálynak köszönhetően nem lehet bűnösnek tekinteni majd például azokat a bácskaiakat, akiket a második világháborúban a magyar hadsereg mozgósított, és tegyük fel az orosz frontra kerültek. Ezek az emberek nem tehettek erről, és semmiféle felelősség sem terhelheti őket a történtek miatt. Téves lenne manapság a kollektív bűnösség elvét alkalmazni. A második világháború alatt az akkori AVNOJ-vezetőség a bánáti németeket kollektív bűnösökké nyilvánította, s emiatt csupán azok esetében mondják ki, hogy ártatlanok, akik bebizonyítják, hogy nem bűnösek. A magyarokkal kapcsolatban azonban nem született ilyen. Ha az 1944 és 1945 közötti hatalom valahol egy szép kastélyra vagy birtokra talált, kész volt arra, hogy a tulajdonost megbélyegezze, ellenséggé nyilvánítsa, kivégezze, és elkobozza a vagyonát.A szerb kormány jóváhagyta a vegyes bizottság működésének a finanszírozását a jövő és a 2013-as évre is. A munkát gyakorlatilag ebben az évben kezdtük, mivel tavaly, mikor megalakult a szervezet, nem volt koordinált irányítás, sőt a pénzelés sem volt megtervezve. Mivel foglalkoznak jelenleg a legtöbbet?– Az eltűntek listájának az elkészítésén dolgozunk, a munka legnagyobb részét már befejeztük.A vegyes bizottság programjában az emlékművek felállításának a terve is szerepel.– Igen, de az, hogy hol lesz felállítva az emlékmű, a Magyar Nemzeti Tanácstól függ, mivel ez az ő hatáskörébe tartozik. Döntését tehát elfogadjuk. Természetesen lehet több emlékművet is felállítani, de jó lenne egy szimbolikus helyet találni, ahova évente eljárhatnak majd megemlékezni. Hogy áll a titkos sírhelyek feltárása?– Nemrég kaptam egy levelet a szabadkai képviselő-testület magyar nemzetiségű tagjától, aki arra panaszkodott, van egy nagy terület, egy vállalat közelében, amely meglehetősen sok áldozatot rejt. Ezt a területet elkezdték lebetonozni, valószínűleg azért, mert meg szeretnék gátolni a tömegsír hollétének felderítését. Rögtön reagáltam a levélre, és a tartományi kormányban megkerestük azt a személyt, aki tehetett valamit ez ügyben, ennek köszönhetően pedig leállították a betonozást. Mikor találkoznak a vegyes bizottság magyarországi tagjaival?– Legutóbbi értekezletünk alkalmával arra panaszkodtak, hogy a Magyar Külügyminisztérium egyelőre nem kívánja megszervezni a közös találkozót, valamint hogy a működésükhöz szükséges előzetesen tervezett összeget nem kapták meg. Mindkét oldalról akadozott tehát a vegyes bizottság működésének a beindulása, de a vagyon-visszaszármaztatási törvény sem segített az ügyben, hiszen Magyarország vétóval is fenyegetőzött, de a végén, úgy látszik, minden a helyére kerül – magyarázta Stanovčić.

Glatz Ferenc

A vegyes bizottság magyarországi elnökétől, Glatz Ferenctől azt kérdeztük, hogyan látja az elmúlt egy év munkáját.

Mi a véleménye egy év távlatából, hogyan alakult a vegyes bizottság munkája?
– Az, hogy Vajdaságban létrehozzunk egy kutatókat összefogó bázist, sokkal nehezebb feladat elé állított minket, akadémiai kutatókat és kutatásszervezőket, mint Felvidék vagy Erdély esetében. Az az erős szakmai bázis, amelyik az erdélyi múzeum egyesület esetében megvolt, az az idősebb akadémikusok elhalálozásával a Délvidéken (a hetvenes–kilencvenes évek kitűnő akadémikusi garnitúrája ekkor még világszínvonalon képviselte a vajdasági magyar tudományosságot) a tudományos potenciál meggyengült. Ugyanakkor nagy szerencsénkre egy nagyon tehetséges fiatal levéltáros generáció nőtt fel, amelynek a lélekszáma több tucatra tehető, és akik közül Fodor Istvánt és Mezei Zsuzsannát kell különösen kiemelni. Erre építettük fel a mi szervezetünket. Az idén négy olyan konferenciát tartottunk – részben Szabadkán, részben Budapesten –, amelyen a második világháború alatti történések feltárásának a módszertani és kutatásszervezési kérdéseiről döntöttünk. Kiderült, hogy mintegy 8000 folyóméternyi iratanyagot kell feldolgozni. Azok, akik nem levéltárosok, vagy nem napi levéltári kutatással foglalkoznak, nehezen tudják elképzelni, hogy ez nem úgy van, hogy bemegyek a levéltárba, és azt mondom hogy, ebből és ebből az évből szeretném, ha a vajdasági magyarokkal kapcsolatos megbízható adatokat adnának. Az anyagok nagy része ebben az esetben rendezetlen, köztudott, hogy a titkos intézmények adatai lépésről lépésre váltak kutathatóvá. Az első félévnek a nagy eredménye az volt, hogy a szerb kollégákkal a legnagyobb egyetértésben az anyagokat hozzáférhetővé tettük. A híres OZNA-anyagoktól kezdve a legkülönfélébb országos és helyi levéltári anyagok is hozzáférhetővé váltak, ez a szerbeket dicséri, részben a levéltárosokat, részben pedig a bizottság elnökét, Stanovčić urat és a politikai vezetést. Szerbiában ugyanis ez az ügy sokkal inkább politikafüggő, mint Magyarországon.

Ön szerint megvan a politikai akarat Szerbiában a vegyes bizottság munkájának a támogatásához?
– Mi a kutatások folyamán úgy láttuk, hogy igen. De mivel ez az egész a második világháború alatti szerb–magyar, sőt hozzátenném, szerb–német, szerb–zsidó és szerb–horvát kérdéskört is felöleli, természetesen nagyon ki vagyunk szolgáltatva a politikának.

Hol tartanak most a munkával?
– Az első évben a kutatásra koncentráltunk. Elkészült például a vajdasági levéltárak második világháborúval kapcsolatos anyagainak középszintű mutatója, amely nélkül meg sem lehet mozdulni. Ez Fodor Istvánnak a munkája, ezen a héten jelenteti meg a bizottság, én pedig a jövő héten megyek le a Vajdasági Tudományos Napokra, ott fogom bemutatni. Két sorozatunk indult, az egyik a Levéltári források a második világháború alatti szerb–magyar együttélés történetéhez, a másik pedig egy monográfia-sorozat, amely egyrészt, első kötetként tartalmazza az eddig megjelent helytörténeti adatfeltárások gyűjteményét, másrészt egy, a zentaiak és a szegediek által készített forráskiadványt az 1944/45-ös évekről, harmadrészt pedig a szerb és magyar akadémikusok és kutatók együttműködésének eredményének tekinthető Szerb–magyar együttélés a második világháború alatt című kötetet.

A működésükhöz megvan az anyagi háttér?
– A szerbek ezidáig valóban nem kaptak pénzt, igaz, mi sem kaptunk, csak mi nem panaszkodtunk. Az MTA Történettudományi Intézete és az általam vezetett magánintézmények (História Alapítvány, Európa Intézet Alapítvány) belesegített a konferenciák és a kiadványok finanszírozásába. Ezekben a napokban kaptunk értesítést arról, hogy egy bizonyos összeget adnak konferenciákra és a munkák megjelentetésére az első félévben, és ígéret van arra, hogy a Bethlen Alapítvány a szerbiai magyar kutatásokat, kimondottan a Szerbiában élő magyar történészeknek az ottani kutatásait támogatja. Ez az összeg minden pillanatban megérkezhet, kijelöltük azt az intézetet, amelyet Hajnal Jenő vezet, úgyhogy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szervezésében lesz hozzáférhető ez a támogatás. Egy politikus szemével lehet ezt türelmetlenkedve nézni, de aki a professzionális történetkutatásban otthon van, az azért tudja, hogy egy ilyen kevés előzményre visszatekintő téma kutatásában mindez óriási előrelépés, s mindenekelőtt a szerbiai magyaroknak van benne nagy érdemük, kiemelten a helyi kutatóknak és levéltárosoknak.

Mikor fejeződhet be ez a program?
– A program tíz év múlva fejeződhet be. Tudni kell azonban egy nagyon fontos dolgot. Ezek a levéltári adatok úgy keletkeztek, hogy annak idején az olyan emberek rakták össze őket, akik az adminisztrációban nem voltak járatosak, és akiknek még az írásuk is nehezen olvasható. Ezeket először újra kell bontani, magyarán kutathatóvá kell tenni az anyagot. Ilyen értelemben nehéz megfelelni a közösség elvárásainak, hiszen azt várják tőlünk, hogy szálljunk be a számháborúba, és mondjuk meg, hány embernek a nevét ismerjük. Nagyon nagy előrelépést jelentenek a sírfeltárásoknak és a helyi levéltári kutatásoknak az eddigi eredményei. Hogy ezt sikerült lezárni még ezen az őszön, az mindenekelőtt Mezei Zsuzsának az érdeme. Világosan fogalmazva: egy olyan térképet készítünk, amelyiken rajta szerepel minden helység, ahol atrocitások történtek, leírjuk, hány embert tudunk azonosítani a sírok feltárásával, és hol van még levéltári anyag, valamint hol tartunk a munkában az áldozatok számát illetően.

Mi a véleménye az emlékműállításról, ez is a program része?
– Az emlékműállítás nemcsak a szakmai bizottság, hanem a politika függvénye is. Én azon a véleményen vagyok, hogy szükség van egy olyan nagy emlékműre, amelyet bárhonnan meglátogathatnak, és fejet hajthatnak a magyar áldozatok előtt. Emellett azonban szükség van helyi emlékművek állítására is, mégpedig az önkormányzatok és a magyar szervezetek által.