Szándékosan a napi-politikai látszat síkján, a külcsín (fel)színén rekedek most meg, félretolva mindazt, ami kulisszák mögött zajlik, magyarán a (valós) valóságot. Így követhetőbb lesz. Egyedül azt nem ígérem, hogy a diplomáciai frazeológia selyempapírjába csomagolom az alant következőket.
Nos, lássuk csak, mi van itt, a rivaldafényes porondon?!
A fenti cím. „Bontott” változatban: a már jó ideje pátyolgatott remény és kétely-egyveleg, hogy a D-napnak mondott december 9-én az EU rábólint-e Szerbia tagjelölti státusára (és esetleg a csatlakozási tárgyalások feltételes időpontjának kijelölésére is), és – változatlanul – Koszovó.
Egyes élpártok, egyes élemberei bizakodóan tekintenek e nagy napra, hiszen arra építenek, hogy azzal, hogy Belgrád – nagy kínkeservesen – végre megértette, hogy a kebelén melengetett viperákkal nem lehet tovább düllőzni, és – igen hosszú és fájdalmas vajúdás után – kiszolgáltatta Hágának a „hős hazafikat”, minden feltétel teljesült, így az uniós tagállamoknak úgymond nincs már okuk homlokot ráncolni, nem tehetik meg, hogy nem adják meg a tagjelölti státust. Mórickás ábránd.
Koszovó. Parlament-szentesítette kormányhatározat már nyilván nem lesz. A Főisten úr szerint nem is kell, hiszen anélkül is nyilvánvaló a hogyan tovább. Hogyan is?!? Az említett úr talán tudja, csak titokzatoskodik, ködösít, távolba vesző, ki tudja, hol jár-féle tekintetét az utóbbi időben mind rendszeresebben hozza... azt a benyomást keltve, nem alaptalanok azok, a kuloárokban és traccslapokban róla terjesztett hír(esztelés)ek, hogy súlyos beteg. Igaz vagy sem, nem szól mentségére.
Eközben a sötétség erői Szerbia területi integritásának veszélyeztetése címén bűnvádi eljárást szeretnének ellene, továbbá Mirko Cvetković, Goran Bogdanović és Borko Stefanović ellen kezdeményezni. Számos extrém és eszement dolgot kezdeményeztek már, úgyhogy ezen nincs mit csodálkozni. Jobb családokban is van ügyeletes pojáca és hülye gyerek.
Azon sem lehet igazán csodálkozni, hogy a diplomácia balfácánjai egyik nap egyet mondanak, aztán másnap előző napi önmagukat cáfolják. Ezt a szkizoid játékot mostanában Stefanović műveli, aki azok után is kitérő választ ad a kérdésre, hogy mikor lesz a következő tárgyalási forduló, miután az EU-közvetítő Cooper bejelenti, hogy erre pénteken kerítenek sort. Mint a mágneses viharba keveredett vasorrú bába, Stefanović már nyilván azt sem tudja, mikor kinek, mit szabad mondania, lehet már abban sem biztos, mikor szabad kikéredzkedni pisilni.
Jellemző módon még ez is jobb opció, mintha főkülügyérünk osztaná az észt, eddigi ténykedése során ugyanis már annyi kárt okozott, hogy kész csoda, hogy itt-ott még hajlandók szóba állni vele. Kabinetjének frissen Párizsban sikerült számára fogadást kieszközölnie, így éppen Juppénél igyekszik lobbizni a D-nap érdekében. Feltéve, ha igaz, a kabinetközlemény... és nem a Pigalle-on akadt csak sürgős dolga.
Talán még megsüvegelendő is lenne abban az esetben, ha Párizs, London és Berlin véleménye nem lenne rég ismert és egyértelmű... az ifjú külügyminiszternek meg lenne ott mit ígérnie. Hónapokkal ezelőtt ugyanis valamennyien egyértelműen közölték Belgráddal, hogy a tagjelöltséghez szükséges uniós politikai feltétel, amely a szomszédos államokkal való zavartalan kapcsolattartásra és kölcsönösen építő együttműködésre vonatkozik, Szerbiára hatványozottan vonatkozik. Értsd, elengedhetetlen a Koszovóval való jószomszédi viszony kiépítése. Hétfőn Guido Westerwelle német külügyminiszter igyekezett ezt még egyszer határozottan nyomatékosítani (azok számára, akik eddig netalán a fülükön ültek), mondván; az, aki az unióhoz szeretne csatlakozni, nem szíthatja, gerjesztheti az erőszakot.
Westerwelle ezzel két dolgot mondott egyszerre. Egyrészt azt, hogy Berlin nem fogja támogatni Belgrád tagjelöltségét, amíg a koszovói határgubanc egyértelmű rendezését nem látja, másrészt pedig azt; nagyon is jól tudja, ki és miként szervezte, instruálta a határátkelőkön szapora barikád-gyártásra szakosodott „védtelen és ártatlan” népet... amely nép a tájainkon gyökeret vert neolegenda szerint „spontán történik”. Többször és személyesen is volt alkalmam meggyőződni arról, hogy ez a „nagyon is jól tudja” a legkisebb mértékben sem túlkapás. Sőt! Azok, akik Berlinben, Párizsban és főként Brüsszelben az itteni események monitoringjával vannak megbízva, nagyon jól tájékozottak, nálunknál is jobban tudják, mi folyik itt, nem lehet őket holmiféle közszolgálatinak csúfolt tv-csatornákon napi rendszerességgel hülyíteni, ámítani, félrevezetni. Folyományaként, amíg az EU magvát adó államok vezetői nem bólintanak rá a tagjelölti státusra (márpedig mindaddig nem fognak, amíg Szerbia nem rendezi nyílt konfliktusát), fölösleges (és tragikomikus) minden rimánkodás, széptevés, újabbnál újabb üres ígéretek, ezt a csalit nem veszi be senki.
Jó lenne egyszer már megélni ebben az országban, hogy az elnök vagy a kormányfő... az aktuális „fűtő” a szokásos genyózás helyett, székét és seggét nem féltve, kiállna és azt mondaná, ami van. A valóságot. Történetesen, hogy Koszovó már rég nincs itt, Szerbiának ott egyetlen intézménye sem működik, nincs ott rendőrsége, katonasága, tűzoltósága, nincs ott semmije, ami alapján azt állíthatná, hogy az Szerbia része. (Ezt egyébként az a Vuk Drašković igyekezett a közelmúltban tudatosítani a tisztelt nyájjal, aki anno az egypártrendszer levetkőzése idején pengetett szélsőséges nacionalista húrokat... hogy aztán az idők során a jelen egyik legpragmatikusabban gondolkodó politikusává váljék.)
Koszovó még csak a mítoszok felett onanizálók ábrándjaiban... és a Koštunica-garnitúra gyártotta alkotmányban szerepel. Ergo ahhoz, hogy ne csak hátrafelé lépdeljünk az EU-integrációs úton és egyáltalán bármiféle úton, az alkotmányt is sürgősen változtatni kell(ene). Különben a sötétség erői rendre bele fognak kötni mindenkibe – mint a részeg texasi seriff a tölgyfába –, aki bátorkodik majd belátni a valóságot.
