Amikor a testvérpár 2007 nyarán nekivágott a világnak, hogy körbegyalogolja a Földet a békesség és testvériség jegyében, még nem sejtette, hogy milyen nehéz kalandba fogott, s hogy a gyalogtúra állandó támogatás nélkül inkább tortúra lesz, mint egy eszmének a hirdetése az emberek körében.
Az elmúlt évek során többször is arról kaptunk hírt, hogy éheznek, betegek, sátruk, halózsákjaik, cipőik elkoptak, s embertelen körülmények között tengetik napjaikat. Mégis évekig élt bennük a remény, hogy talán a következő hónapban nagyobb hírverést kapnak, s ennek köszönhetően szponzorra találnak, aki segít nekik, hogy haladjanak tovább az út porában. Egészen mostanáig nem adták fel, napi 20–25 kilométert legyalogolva, hátukon 25–30 kilót cipelve, sokszor koldulva és koplalva. A Facebook közösségi portálon keresztül megpróbáltuk velük felvenni a kapcsolatot, hogy megkérdezzük, hogy vannak mostanában, merre járnak, és mik a terveik a következő hónapokra.
Az Ivanics testvérek, Ferenc és István, vagyis a gyalogtesók néhány korábbi blogbejegyzéseiket küldték el válasz gyanánt, melyekből kiderül, még mindig Dél-Amerikában, pontosabban Brazíliában vannak, ahol új útlevelet csináltattak maguknak. Onnan Francia Guyanába folytatták útjukat, mert ez már az Európai Unió területe, ahol könnyebben feltalálják magukat. Hogyan tovább, mikor és hogyan jutnak haza, nem tudni.
Utolsó bejegyzéseikben is többször megemlítik, nincs tovább, nincs értelme folytatni. István jegyzetében ezt olvashatjuk, amikor az anyagiakat részletezi: „Én bevallom, arra gondoltam, mielőtt megkezdtük a brazíliai szakaszt, hogy mivel a Facebook-on egyre nő az ismerősök és érdeklődők száma, így biztosan összejön annyi anyagi támogatás, amivel fedezni tudjuk az alapszükségleteket. Ha csak 25 százaléka az ismerőseinknek a Face-ról 1 euróval támogatott volna minket havonta, akkor ez a cikk nem is létezne. … Elnézést kérek mindenkitől, akik rendszeresen támogatnak, és tiszta szívből követnek bennünket. Úgy érzem, nincs már erőm újabb újrakezdésekre, várakozásokra és reménykedésekre. Fortaleza-ig még elgyalogolok, majd végképp lerakom a cipőket.” A számításaikból kiderül, kettőjüknek havonta 550 euróra lenne szükségük, a beérkező havi támogatás azonban átlagosan 120 euró volt, ami lehetetlenné tette a továbbhaladást, főleg ha arra gondolunk, hogy Ausztrália lett volna következő állomásuk, ahová különleges vízumot kellett volna igényelni, számlájukon több ezernyi dollárral kellett volna rendelkezniük, és pénz kellett volna az óceán átszelésére is.
Ferenc a következőket írta: „Nincs semmi harag, amiért ez nem jött össze. Biztos vagyok benne, ha mi jobbak vagyunk és valami olyat tudunk adni, ami nagy vonzalommal bírna, akkor akarva-akaratlanul is nagyobb közönségünk lenne, és talán ezekből több adakozó is akadt volna. … Vége. Vége van a szenvedésünknek. Van ebben valami virágillat. Szabadság. Levetni ezeket a csak nehezedő csörgő láncokat. Hiába, ha nincs közönség, aki önszántából jegyet vesz, akkor vagy az előadás volt a rossz, vagy egy fura társaság az, amely hagyja veszni azokat, akik még ha kicsiben is, de egyfajta különleges történelmet akartak írni.”
A palicsi testvérpár eddig huszonkét országban járt, és Ausztráliában majd Indiában folytatták volna a békesség sétáját. Bár nem sikerült körbegyalogolniuk a Földet ahogyan tervezték, mégis nagy utat tettek meg, nemcsak fizikailag, hanem önmaguk megismerése felé is, s az elmúlt öt év a két testvért örökre összekovácsolta. A gyalogtesók öt év és négy hónap, valamint csaknem 21 ezer kilométer után végleg befejezték a túrájukat, a békesség és testvériesség hirdetésének missziója azonban befejezetlen marad.
