Már a nyolcvanas évek elején sem volt ismeretlen a jugoszláviai politikai színtéren az egyébként boszniai születésű, de horvát nemzetiségű Ante Marković neve. A zágrábi Közgazdasági Karon diplomát szerzett szakember először a Đuro Đaković gyáróriás sikeres igazgatásával hívta fel magára a figyelmet, innen került a politikába és a Horvát Elnökség Elnöke is volt egy mandátumban 1986-ban.
Országosan ismertté azonban igazából akkor vált, amikor 1989 márciusában kormányfővé választották. Azonnal munkához is látott és már az év vége előtt meghirdette azóta is sokat emlegetett reformjait, amelyek közül kettőt mindenképpen megjegyzett a szélesebb közösség is. Ezek a dinár árfolyamának stabilizálása volt, a német márkához való kötésével (1:7 arányban) és a privatizáció megindítása ingyenes részvények kiosztásával a munkások körében.
Reformjai, bár nagyon rövid életűek voltak, néhány hónap leforgása alatt eredményeket mutattak, a legérezhetőbb pedig az volt, hogy emelkedett az életszínvonal s talán emiatt az egész jugoszláv történelem egyik legnépszerűbb politikusává vált. Ő volt az első nyugati típusú politikus, akit az emberek többsége minden tagköztársaságban el tudott fogadni. A reformok meghirdetését követően azonban már januárban gyakorlatilag szétesett a Jugoszláv Kommunista Szövetség és Marković politikai háttér nélkül maradt. Nyilván ez kényszerítette arra, hogy létrehozza saját pártját, a Jugoszláv Reformerők Szövetségét, amelynek szervezetei megalakultak a tagköztársaságokban és tartományokban is. A választásokon azonban mindenütt a nacionalista erők győzedelmeskedtek s bár Miloševićék állítólag az ország egyben maradását szorgalmazták, centralista elképzelésükkel valójában az ország feloszlását sürgették meg. A reformokat elsőként Miloševićék szabotálták, betörve az ország pénzügyi rendszerébe (gyakorlatilag a pénzverdét vették hatalmukba), de cserben hagyta az az erő is amelyre leginkább számíthatott volna: a Jugoszláv Néphadsereg. A vezérkari többség, a szerb generálisok Milošević mellett sorakoztak fel, de nagyon megnehezítette törekvéseit, Szlovénia és Horvátország egyértelmű kiválási szándéka is.
Nem egész két évre megválasztását követően 1991 decemberében lemondott tisztségéről, jelezve, hogy már maga is látja egyértelmű politikai vereségét. Gyakorlatilag akkorra már hatalma sem volt. Kétségtelen, hogy Markovićban öltött testet az egykor volt ország számára az utolsó reménysugár: akkor még lett volna lehetőség a háború és az ezt követő nyomorúságos két évtized elkerülésére, de harca a populizmussal és a nacionalista őrülettel szemben Don Quijóté-i szerepkörbe kényszerítette. Pedig akkor, amikor meghirdette reformjait, a belgrádi újságírói körökben az a hír járta ígéretet kapott, hogy siker esetén Jugoszlávia már a kilencvenes évek közepére EU-tag lehet. Lehet, hogy ez nem volt teljes mértékben igaz, de az is biztos, hogy a volt szocialista tábor országait mindenképpen megelőzhette volna.
