Szerbia nem tesz eleget az uniós tagjelöltség feltételeinek – közölte Angela Merkel német kancellár pénteken, és a kormányt politikai irányvétele módosítására szólította fel. Ezzel a kancellár asszony egyben jelezte, Németország nemmel fog szavazni a D-napként megjelölt december 9-én. Ezután már nagyjából a statisztikai hiba határán mozog annak az esélye, hogy az EU illetékesei mégiscsak igennel szavaznak.
Merkel állásfoglalása csak azoknak okozott meglepetést, akik nem kísérik a fejleményeket. Miután a kancellár augusztusban Belgrádban járt, és az asztalra csapott, a belgrádi hatalom retorikája megváltozott. Tadić, Dačić és a többiek akkor hangnemet váltottak, már akkor lassan elkezdték felkészíteni a népet a negatív döntésre. A bennfentesek szerint a pohár e hét közepén csordult túl. Amikor a hetek óta barikádost játszó koszovói szerbek előrehozott szilveszteri buli gyanánt tűzijátékokkal, rakétákkal és egyéb pirotechnikai eszközökkel támadtak a KFOR katonáira, ha voltak is európai (értsd: német) dilemmák, azok egyértelműen a NEM irányába dőltek el. Ami teljesen érthető. Ha egy államhatalom heteken keresztül tétlenül nézi, hogy egy maroknyi lázadó barikádokat állít, gyújtogat, és úgy általában az orránál fogva vezeti a nemzetközi haderőt, ha az államhatalom nem képes ennek útját állni, akkor az az ország még nagyon távol van attól, hogy az Európai Unió tagjelöltje lehessen.
Érdekes módon kevés szó esik az egész észak-koszovói „farsangolás” hátteréről. Koszovóval, az ottani szerbekkel a gazimesztáni nagygyűlés, és a „nép megtörténése” óta mindig is a nacionalista hamiskártyások manipuláltak. Emlékezhetünk rá, ez Milošević, majd később Šešelj gyakorlópályája volt, Koszovón, ahol az albánok bojkottáltak minden szerbiai választást, bőségesen be lehetett hozni annyi szavazatot, amennyi éppen hiányzott. A legolcsóbb populista húzás volt leutazni a koszovói szerbek közé, és feltüzelni őket. A 2000-es hatalomváltást követően a miloševići politika legkárosabb eszközeit a Szerbiai Demokrata Párt vette át, majd, miután 2004 elejétől Koštunica ülhetett a szerbiai kormányfői székbe, ki is építette saját kis koszovói rendszerét. Számos botrányról hallhattunk, párhuzamosan, vagyis duplán kifizetett bérekről koszovói szerb vezetőknek. Később Koštunica ment, a helyébe lépő DP-s dominanciájú új hatalom pedig nem volt képes három év alatt sem leépíteni ezt a rendszert, hiszen ez nemzeti érdeknek minősült. Koštunica emberei maradtak a helyükön, a párt pedig, amely a radikálisok mellett az egyedüli olyan szerbiai politikai erő, amely ellenzi az ország uniós csatlakozását, csak a megfelelő alkalomra várt, hogy feléledhessen tetszhalott álmából. Az SZDP-s koszovói káderek, együtt a helyi „ellentmondásos” üzletemberekkel, akiknek az üzletét rontaná a status quo változása, akcióba lendültek. Barikádokat állítottak, szembeszálltak a realitásokkal, a világgal és a hivatalos Belgráddal is. A szerbiai hatalmi koalíció pártvezérei közül pedig egyik sem olyan bátor, hogy hazaküldje vagy kergesse az útszéli huligánokat, és ezzel magára vonja a nemzetáruló bélyegét, különösen nem választások előtt. Ezt a helyzetet használta ki Koštunica és csapata, amelynek az elmúlt évtizedben már sokadszor sikerült elérnie, hogy néhány százalékos támogatottsággal átvegye az irányítást a nagy pártoktól.
Szerbia orra előtt nagy valószínűséggel elúszott a történelmi lehetőségnek is nevezett uniós tagjelöltség, ekkora sikerre minden bizonnyal Koštunicáék sem számítottak, elégedettek lettek volna azzal is, ha a figyelmet magukra vonva átléphetik az ötszázalékos parlamenti küszöböt.
Boris Tadić heteken keresztül tehetetlenül szemlélte az eseményeket, majd a héten felszólította az észak-koszovói szerbeket, hogy hagyják el a barikádokat. A belgrádi média ezt felelős, államférfihoz méltó döntésnek nevezte, amellyel az államfő magára vállalta a döntéshozatalt egy súlyos pillanatban. Ezzel egyetérthetünk, felelősségteljes döntésről van szó, a gond csak az, hogy kissé megkésett. Mert megtörténhet, hogy a jövő hét derekáig Belgrád – szokás szerint az utolsó pillanatban – határozott lépéseket tesz, és esetleg eléri, hogy a „legények hazamenjenek”, csak hát az már késő lesz.
Ma ismét Koszovó túszai vagyunk, Szerbia északi részén élünk, közel az uniós országhatárhoz, ennek ellenére Európa kapuja mégsem itt van, hanem délen, a jarinjei és brnjaki határátkelőhelyeken. Csak mostanában nem tudunk átjutni Európába, mert néhány elégedetlenkedő helyi szerb barikádokkal lezárta az átkelőket.
