Napjainkban gyakran találkozunk azzal a megállapítással, hogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak, holott az igazság az, hogy folyamatosan azt teszik: tévézés, internetezés vagy mobiltelefon-használat közben. Pontosabb azt mondani, hogy a tudatos olvasás került háttérbe, ami miatt sokszor halljuk azt, hogy a Gutenberg-galaxisnak vége. A könyvpiac ugyanakkor sohasem volt akkora, mint manapság, amikor könyvtestbe csomagolva tonnányi papírhalmazok lepik el a könyvesboltokat és a könyvkiállításokat. Felmerül a kérdés, mekkora szerepet töltenek be ezen a piacon a szépirodalmi művek, s azok szerzői, kiadói, nem utolsósorban pedig terjesztői, és mekkora hatással lehetnek rá a könyvkritikák és a folyóiratok. A témáról Szabó Tibor Benjáminnal, az Új Könyvpiac felelős szerkesztőjével beszélgettem.
Milyen a társadalmi szerepe és megítélése a kortárs magyar irodalomnak?
– A kortárs magyar irodalom társadalmi megítéléséről létezik egy friss kutatás. 2010-ben A családi olvasás éve elnevezésű programon belül az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézete reprezentatív mintán készített olvasásszociológiai felmérést, ami több szempontból elkeserítőnek mutatja az olvasási szokásokat, de két részeredmény különösen lesújtó. Az egyik az, hogy a megkérdezettek mindössze négy százaléka tartja vonzó tevékenységnek magát az olvasást. A másik rémisztő adat szerint a megkérdezettek hatvan százaléka egy vagy egyetlenegy könyvet sem olvasott el az elmúlt egy évben. Ráadásul az egy könyvet elolvasottak többsége valamelyik középiskolai kötelező olvasmányt említette. Ők tehát valójában szintén nem olvasók. Az élő irodalom olvasottsága körülbelül egy százalék körül mozog a teljes olvasmánybázison belül, ebben a pici szegmensben megtalálható Szálinger Balázstól Szilágyi Istvánig mindenki. A kortárs magyar irodalomnak ez a fajta keresettségi minimuma a társadalmi megítélését és hatóerejét is elárulja. Gondolj bele, a nyolcvanas évek közepén, amikor Géczi Jánosnak megjelent a Vadnarancsok című műve, néhány hónap alatt 140 ezer példányban fogyott el, jelenleg egy verseskötet 300–500 példányban jelenik meg, de általában prózaköteteket sem nyomtatnak ezer példány fölött. Ezek a számok határozzák meg, hogy mekkora mértékben és milyen módon tudnak hatni az irodalmi művek. Nem nagyon, és azért nem nagyon, mert valójában nem is nagyon jutnak el az olvasókhoz. Ugyanakkor örvendetes, hogy a kortárs magyar irodalomban ma is létezik alkotók egy szűk köre, akik képesek átvinni az ingerküszöböt. Például Varró Dániel vagy Grecsó Krisztián könyvei viszonylag nagy példányszámban fogynak. Látható, hogy azok a szerzők jutnak ma olvasókhoz, akiknek a könyvei tudatosan, jól szervezetten működő kiadónál jelennek meg. Ezek a kiadóházak képesek terjeszteni a könyveiket (erre igen sok kiadó nem képes), és a könyvek mögé professzionális marketingtevékenységet tudnak építeni. Az írókat ugyanúgy adják el, mint a mosóport (de tényleg úgy, nota bene az Alexandra könyvesbolti hálózat marketingigazgatója korábban a Henkel marketingese volt). Aki mögött nincs ott a kiadói PR-masinéria, azt nem nagyon lehet eladni, és ha nem lehet eladni, akkor a műve sem képes hatni. Az államszocializmusban, amikor nagyon nyomott árakon, nagyon magas példányszámokban fogytak a könyvek, miközben egy lényegesen ingerszegényebb környezetben éltünk, valahogy szélesebb réteghez jutottak el az irodalom üzenetei. Az irodalmi kultúra: szubkultúra. Nem tudom, ez baj-e, mindenesetre tény.
Említetted, hogy nem minden kiadóra jellemző a kiadott könyveinek a terjesztése. A vajdasági könyvkiadás óriási gondja éppen a könyvterjesztés. Magyarországon ez a kérdés mennyire van megoldva?
– Magyarországon jó a könyvesbolti hálózat, minden városban több könyvesbolt is működik. Ezt a jól működőt viszont úgy értsd, hogy a független könyvesboltok gyakorlatilag megszűntek, vidéken szinte száz százalékban, mindenhol a három nagy könyv disztribútornak a tulajdonában vannak az üzletek, vagy azok franchise-jain belül működnek. A szóban forgó három cég az Alexandra Kiadó és Könyvterjesztő Csoport, a Libri Kiadó és Könyvterjesztő Csoport, valamint a Líra és Lant Kiadó és Könyvterjesztő Csoport, illetve az internetes könyveladások felfutásával, néhány évvel ezelőtt negyedikként bejött a Bookline.hu. Mindent ezek a cégek intéznek, ami szerencsés abból a szempontból, hogy mindenhol ott vannak a könyvesboltok, az Alexandrán keresztül még a plázákban is. Ugyanakkor meg szerencsétlen, mert egy csomó kiadó nem tud bekerülni ezekbe a nagy terjesztőláncokba. Ha a vajdasági magyar irodalom felől közelítjük meg a kérdést, a zEtna kiadó könyves profilja például rendkívül értékes, minőségi anyag, Beszédes Istvánék lényegesen nagyobb figyelmet érdemelnének a magyar könyvpiacon, de valami miatt nem tudják eljuttatni a műveiket a polcokra. Ennek adminisztratív akadályai is vannak. Az idegen ISBN-számú könyveket Magyarországon nehezen lehet terjeszteni, még akkor is, hogy ha egyébként van irántuk érdeklődés, úgyhogy egyes nem magyarországi székhelyű kiadók, amelyek jelen akarnak lenni a magyar könyvpiacon, fiókvállalatot hoznak létre Magyarországon, s így az általuk kiadott mű már részben magyarországi könyvként jelenik meg, kettős ISBN-számmal. A Kalligram Kiadó erre az üzleti mintára építette fel a vállalkozását, és rendkívül sikeresen tudja működtetni.
Marketing nélkül piaci értelemben ma már eladhatatlan egy könyv. A kötet eladhatóságának terén valamilyen módon a marketing átvette a kritika szerepét. Mennyire tudja az irodalomkritika befolyásolni az olvasói érdeklődést, és véleményed szerint mi számít manapság a könyvkritika elsődleges feladatának?
– Piaci értelemben a könyvkritika semmilyen módon nem tudja irányítani az olvasó figyelmét. Annyira korlátozott hatókörű, hogy a nagyvállalkozásoknak a marketingjével nem versenyezhet. Könyvkritikát az egyébként korlátozott olvasói bázison belül is csak egy szűk réteg olvas, a könyvkritika olvasója az úgynevezett művelt olvasó. Őt tudja befolyásolni és orientálni a recepció, és ez az orientáció a könyvkritika második legfontosabb feladata. Három feladata van ugyanis a könyvkritikának: hogy informáljon, orientáljon és szórakoztasson – ebben a sorrendben. Azt gondolom, a tájékozott olvasóközönség körében a kritikának ma is van figyelemirányító hatása. A könyvpiac egészének szempontjából azonban ez a hatás gyakorlatilag mérhetetlen.
Beszélhetünk manapság sikerkritériumokról egy könyv esetében, és ha igen, mik azok: a könyv idegen nyelvre való fordítása, a mű filmadaptációja?
– Azt biztosan látjuk, hogy a műnemek között van különbség eladhatóság szempontjából, ami viszont nincs közvetlen kapcsolatban a mű minőségével. Egy verseskötet, bármennyire erős, nagy hatású, fontos, soha nem fog olyan példányszámban elkelni, mint egy közepes minőségű regény. Piaci értelemben ma a regény visz mindent, ezért a kiadók a prózaíróikat, de még a költőiket is regényírásra próbálják rávenni, mert a regényt lehet a legjobban eladni, a kisprózákat már kevésbé, a verseket pedig szinte egyáltalán nem. Nyilván sokféle oka van annak, miért lett ez így, az egyik egészen biztosan az, hogy a kiadók szélesebb olvasói körhöz próbálják eljuttatni az irodalmat, mint amekkora az irodalomnak a valós közönsége. Regényeket ugyanis azok is vásárolnak, akik irodalmat nem, mivel a regényekből léteznek a lektűr- és ponyvaszerű „mókák”, amiket még mindig megvesznek annyian, hogy érdemes legyen gyártani a következő bestsellert. A szépirodalmi kiadók abban bíznak, hogy regényeiket nemcsak az irodalom olvasói, hanem a szélesebb közönség is valamilyen módon képes lesz befogadni, vagy legalább megpróbálkozik velük.
A magyar irodalmat sokáig folyóirat-irodalomként határozták meg, és olykor még ma is annak szokás nevezni. Hol helyezkednek el ma a könyvpiacon az irodalmi folyóiratok?
– Hagyományosan a magyar irodalom folyóirat-irodalom volt, de látható, hogy mára megszűnt ez az állapot. A múltban a szerzőknek is nagyon fontosak voltak az irodalmi lapok, és az egész szellemi életet ezek a médiumok szervezték. Az utóbbi években a már befutott szerzők nem foglalkoznak az irodalmi folyóiratokkal. A kiadó számított. A szerző szempontjából az irodalmi folyóirat kizárólag azért fontos, hogy kritika jelenjen meg a könyvéről. A szerzők egyébként primer szöveget sem szeretnek adni új műveikből, nem érdekli őket a folyóiratos megjelenés, a könyvek a fontosak. Ez nyilván azért van, mert a folyóiratokat még annyian sem veszik meg, mint a könyveket.
Szavaid szerint a kritika legfőbb feladata, hogy elválassza a jót a rossztól, ennek érdekében az Új Könyvpiac három elv, a szakszerűség, a nyitottság és a függetlenség alapján készül. Ennek megvalósulásában jelentős szempontok, hogy ne íródjanak baráti kritikák, ne a kiadó határozza meg, ki ír egy könyvről, a kisebb kiadók értékes kiadványairól is szót ejtsetek…
– A kurrens magyar könyvkritika tartalmi értelemben két oldalról is torzított. Az egyik az általad említett kiadói nyomás. A kiadók direkt módon szerveznek kritikákat, amelyek általában napilapokban, magazinokban jelennek meg. Ezeknek a (kritika mint műfaj álcája alatt üzemelő) könyvajánlóknak az a célja, hogy felkeltsék az érdeklődést a könyv iránt, s ezért a mérlegelő megközelítéstől tartózkodnak. Vagyis bujtatott reklámok. A másik torzító tényező abból ered, hogy a szakma nagyon szűk, kevés ember dolgozik benne, ők viszont sok esetben évtizedekig. A kritikusok igyekeznek jó viszonyt fenntartani az alkotókkal. Egyszerűen azért, mert tisztában vannak vele, hogy a következő alkalommal valamilyen módon szükségük lehet arra az emberre, akinek a könyvéről épp írnak. Világos, hogy ez minden esetben méltató irányba torzítja egy-egy adott műnek a recepcióját – a kritikus nem szeretné megbántani a könyv szerzőjét, nem akar kellemetlen helyzetbe kerülni, vagy nem akar konfrontálódni azzal a lappal, ahol megjelenik a kritika, mert esetleg az adott mű, szerző a lap szempontjából valamiért fontos. Az Új Könyvpiac ezzel a jelenséggel szembe megy mindenféle módon. A kritikust, ha egyszer hazugságon fogom, soha többé nem olvasom el. Azért olvasok könyvkritikát, hogy kiderüljön egy-egy könyvről, jó-e, vagy sem. Ez az alapvető követelményem a kritikával szemben, meg az, hogy véleményét, ítéletalkotását olyan módon jelenítse meg a kritika írója, hogy én azt szellemi értelemben élvezni tudjam. Éppen ezért minden szerzőnket arra szoktatjuk, hogy egyrészt ismerős, barát könyvéről ne írjon, másrészt pedig, hogy független legyen a szöveg a kiadótól, a szerzőtől, mindenféle saját érdekétől, és ilyen módon hiteles maradjon. Emellett, amióta az Új Könyvpiachoz kerültem, minden szerzőt arra kérek, legyen diszkurzív tétje annak, amit ír, hogy viták alakulhassanak ki egy-egy művel kapcsolatban. Ilyen tekintetben kívánatos, hogy ítéletalkotásukban ne legyenek homogének a szövegek – még a legnagyobb remekművekben is vannak hibák, esetlegességek, kidolgozatlanságok, ahogy a legtöbb esetben a gyöngébb művek is megfogalmaznak fontos felismeréseket, adnak jól eltalált mondatokat.
Egyre több helyen hallani azt a meglátást, hogy Gutenberg-galaxis leáldozófélben van. Mennyire hat ki a könyvpiacra az internet vagy akár az e-book elterjedése?
– Az e-book formátum semmilyen módon nem érinti a Gutenberg-galaxist. Itt csupán médiumváltás történik, a papíralapú szövegek átkerülnek elektronikus hordozó felületekre, de ha az e-bookon megjelenő szövegek lineárisan, szekvenciálisan olvashatóak maradnak, akkor a Gutenberg-galaxis jellemzői valójában nem sérülnek. A téma kapcsán azonban arról is szót kell ejteni, hogy ma már nem a hagyományos értelemben vett lineáris írott szöveg irányítja az emberek figyelmét, gondolkodását, érdeklődését, hanem az elektronikus médiának az ikonokra, a felvillanó képekre, a nagyon erős pillanatnyi hatásokra épülő esztétikuma, ami viszont tényleg idegen a Gutenberg-galaxisnak a vívmányaitól és törekvéseitől, ilyen tekintetben valóban felbomlóban van az a lassúság és elmélyedés, amit az írásbeliség adott az ember számára sok száz éven keresztül. Ráadásul, mivel a tömeg ízléshorizontját nem az e-bookok határozzák meg, hanem a kereskedelmi tévécsatornák, én is azt gondolom, hogy a végén járunk annak a fajta kultúrának, amit a könyv nyomtatása szimbolizál. Nem baj, majd jön helyette más formanyelv, más médiumok – csak a lassúság eltűnését sajnálom.
Az Új Könyvpiac indulásakor Pécsi Györgyi kikötötte, hogy a lap független marad mindenfajta politikai irányultságtól. Benyomásod szerint, mennyire van jelen a magyar irodalomban jelenleg a politika?
– A művek szintjén ritkán jellemző, hogy bennük nyílt aktuálpolitikai elköteleződés jelenjen meg – szerencsére. Az irodalomhoz mint intézményrendszerhez kapcsolódó irodalmi életben azonban állandó irodalompolitikai csatározások folynak. Ez annak a következménye, hogy sajátosan kétosztatú a magyar szellemi élet, szekértáborokban csücsül az írók-költők jelentős része, a mi és az ők a két legfontosabb személyes névmásuk – ami (az egymásra fújás) a kilencvenes évek elején kitört kultúrharcnak a maradványa. Ennek a fajta elkülönböződésnek az én korosztályom (örvendetesen) már nem része. Bennünket és pláne a fiatalabbakat egyszerűen nem érdeklik a politikai bináris oppozíciók. A szemléletváltás a fiatal magyar irodalmárokat tömörítő írószervezetek tevékenységén nagyon jól látható is. A József Attila Kör és a Fiatal Írók Szövetsége a kilencvenes években még része volt a kettősségnek, a JAK idén nyáron megválasztott új elnökének, Gaborják Ádámnak az új könyve azonban hamarosan a FISZ gondozásában jelenik meg, az augusztusban megrendezett szigligeti JAK-tábor egyik vendége pedig Kollár Árpád, a FISZ elnöke volt. És emögött nem valamiféle irodalmi diplomácia rejlik, hanem arról van szó, hogy senkit nem foglalkoztat, ki milyen színű, valójában a fiatalok zöme ezt még magáról sem tudja pontosan megmondani, nem is ez a fontos. Csak az számít, hogy valaki össze tud-e rakni frankó, húzós, izgalmas szövegeket, vagy sem. Ha igen, jöhet, megkapja a lehetőséget. A többi a szerencsén múlik. Meg a könyvszakmai menedzsereken.
