Fogalmam sincs, mire számított a szerb parlament, illetve a kormánypártok, amikor szeptember végén az utolsó pillanatban változtattak a restitúciós törvényen, és olyan változatot fogadtak el, amely gyakorlatilag kizárta volna a magyarokat (mások mellett) a vagyon-visszaszármaztatásból vagy a kárpótlásból. A csendes beletörődésbe ugyanis aligha hihettek a képviselők, különösképp azért nem, mert ha az Európai Unió egy részének nem is igazán szívügye a „magyar kérdés”, olyan politikai vagy európai értékrendbeli elhajlásokra, mint a kollektív bűnösség elvének fölélesztése, azonban sokan érzékenyek. Mert valójában az említett két ügyet vetette föl egy csapásra a szerb parlament az említett törvénnyel, még ha szerb politikusok utána félreértelmezésről beszéltek is.
Érthetően Magyarország reagált elsőként, és nélküle alighanem könnyen elsikkadt volna az ügy. Sőt olyan keményen – a jó viszony ellenére –, hogy azt mindenképp komolyan kellett venni: sorozatosan számos magyarországi és európai fórumon kimondták, hogy ilyen elvek érvényre juttatása mellett Magyarország nem tudja támogatni Szerbia uniós tagjelöltségét, magyarán: vétót emel. Szerbia pedig köztudottan a háborúk befejezése óta is igen gyakran csak a nyomásgyakorlásból ért, amit nemegyszer ki is mondtak rangos politikusok.
Ilyen előzmények után módosult tegnap a rehabilitációs törvény, amely által – Martonyi János szavaival élve –: orvoslást nyert az, hogy a kárpótlási törvény a kollektív bűnösség elvét vette alapul. Ne hagyjuk azonban szó nélkül azt se, hogy míg a diplomáciában Magyarország, addig a hazai színtéren, a törvényhozásban a Vajdasági Magyar Szövetség – egyetlen magyar érdekvédelmi parlamenti pártként – vállalta a főszerepet abban, hogy elérjék a diszkriminatív törvény módosítását! Nem véletlen, hogy a magyar diplomácia a VMSZ-re „építette” lépéseit, mondván, olyan megoldást várnak, amelyben a VMSZ megállapodott a kormánnyal. És végül így is történt.
Köztudott, hogy Szerbia számára az uniós tagjelölti státus elnyerésének – az Észak-Koszovó körüli események mellett – ez volt a könnyebben áthidalható akadálya, ugyanakkor a vajdasági magyarság számára semmivel sem mellékesebb, amit az is példáz, hogy a magyar külügyminiszter úgy nyilatkozott: a koszovói kérdést nem látja olyan akadálynak, ami miatt Magyarország ne támogatná Szerbia tagjelöltségét. Persze tudjuk, hogy Magyarország kezdettől fogva segíti és támogatja Szerbiát a csatlakozási törekvésében.
Témánk szempontjából érdektelen, hogy pénteken miként szavaz a többi ország, hasznos tapasztalat lehetne viszont Szerbia számára, hogy lehetőleg ne nyomás, hanem meggyőző érvek hatására hozzon döntéseket és törvényeket. Mert a magyar–szerb viszonyban a végcél mégiscsak a történelmi megbékélés volna, ami azonban csak belátásra épülhet, de kényszerre nem.