Tegyük fel, hogy egy profi díjugrató vagyok. Olyasvalaki, akire azt mondják: „lovon született”. Egy nap valami elmebaj-féleség tör rám; elhatározom, hogy egyszerre két deresen nyargalok végig a helyenként kétméteres akadályokban bővelkedő pályán. Az első kettőt még valahogy kihúzom, de a harmadiknál úgy zuhanok lovaim közé, hogy a lelátó tetején is hallatszik a nyekkenésem. A szerb csúcsvezetés is egy ilyen mutatványt próbált meg kivitelezni, midőn a nemzeti stratégiát az „EU-t is, Koszovót is” módon határozta meg, azzal, hogy – ha ennél a hipotetikus hasonlatnál maradunk – lovat csak képen látott, a díjugratásról meg annyit tud, amennyit a Eurosporton látott belőle.
Nem meglepetés hát, hogy az Európai Tanács pénteken reggel úgy határozott, hogy – afféle kompromisszumként – Szerbia tagjelölti státusáról jövő márciusában dönt csak. Nem meglepetés, hiszen többedmagammal e lap hasábjain már jó előre „megjósoltuk”. Nem kellett persze ehhez jövendölni; egyszerű szillogizmus az egész.
Az ilyen kimenetel már a fent említett célkitűzés pillanatában is valószínűsíthető volt, hiszen eleink is rádöbbentek már, hogy (maradjunk a ménesnél!): „két pej lovat egy fenékkel soha meg nem ülheted”. Másként: mivel Koszovó de facto 1999 óta nem Szerbia, csak öncélú, szavazatgyűjtésre való délibábkergetés volt (és maradt) azzal ámítani a népet, hogy az még mindig a miénk. Az pedig, hogy mindent alárendeltek egy ilyen elérhetetlen célnak, hogy az ország külpolitikája szinte másról sem szólt, csak erről, a valóság függvényében a klinikai autizmussal egyenértékű, de kényelmesen nevezhetjük hülyeségnek is... lévén annak bizonyos esetekben még szimpatikus kicsengése is lehet.
A „no pasaran” a nyáron kezdett egyértelművé válni, amikor Berlin, majd Párizs és London is félreérthetetlenül közölte, Belgrád csak abban az esetben várhat pozitív eredményt, ha előrehaladást ér el a Prishtinával folytatott párbeszédben, és lehetővé teszi az EULEX- és a KFOR-erők szabad mozgását. Pedig akkor még nem is nőtt annyi barikád a határátkelőkön – amelyeket itt nem is szabad határátkelőnek mondani (csak semmi nyelvbotlás, kérem!), mert azok kvázi csak „adminisztratív átkelőhelyek” vagy már mi a szösz – mint később.
Belgrád újabban látszólag apait-anyait beleadott, hogy a Prishtinával immár sietve folytatott párbeszéd során bármiben is közös nevezőre jusson, azon reményében, hátha a célegyenesben egy látványos mellbedobással mégis sikerül valamit felmutatni... minek folytán a hatalmi párt nagyobb reményekkel nézhet majd a soros választások elé. E dűlőzés során számos jogi és szemantikai apróságba beleveszve csak azt az egyet, a leglényegesebbet mulasztotta el felismerni, hogy az egész fársz egy olyan célkitűzés eredménye, amely eleve értelmetlen és megvalósíthatatlan. A kezdet kezdetétől.
Az EU felé természetesen most szaporán röpködnek majd a méregnyilak, a csapból is dől majd a sok okoskodás, miszerint ez a fránya unió folyton csak zsarol, követel, meg minden. Valamennyi hazabeszélő csupán azt „felejti” majd el megemlíteni, hogy nem Brüsszel önkényéről van szó (bár úgy is dettó), csak a koppenhágai kritériumok számonkéréséről, amely elengedhetetlen politikai feltételként nevezi meg a szomszédokkal való együttműködést, a mozgásszabadságot és zavartalan árucserét. Röviden; konfliktust importálni az EU-ba nem lehet. Még egy ciprusi gubanc senkinek sem kell.
Nem tragédia (még) ez az egész, csak szégyen. Még egy szegénységi bizonyítvány. Különösen annak fényében, hogy az egykori testvérek (mára sajnos vetélytársak) többre vitték. Horvátország pénteken aláírta a csatlakozási szerződést és 2013 júliusában az EU 28. tagállamává válhat, Montenegró pedig kb. ezzel párhuzamosan megkezdheti a csatlakozási tárgyalásokat.
Nem tragédia (még) – állítottam az imént. Pontosítva; még nem az. Tragédia, vagy inkább tragikus akkor lesz (lehet) majd, ha a mostani fejlemények miatt előrehozott választások nyomán az apokalipszis – általunk sajnos jól ismert – lovasai pattanhatnak ismét nyeregbe, azzal az eltökélt szándékkal, hogy (még március előtt) valamennyiünket elvezetnek a mennyek országába... ahol a korábbról ismert mantra szerint gyökéren is megélhetünk... miután már megettük a lovakat.
