A nyugatellenesek attól tartanak, hogy a jövőben Szerbia is Bolívia sorsára jut: egy nap arra eszmél majd, hogy vízkészletei idegenek kezébe kerültek, s nem tudja szavatolni polgárai számára az ivóvizet. A veszély – szerintük – nagyobb, mint amekkorának első ránézésre tűnik, hiszen minden jel arra mutat, hogy fél évszázad múlva a víz lesz az egyik legnagyobb kincs. A hazánkban elvégzett eddigi magánosításokra akár ennek a folyamatnak a kezdeteként is lehet tekinteni.
Az összeesküvés-elméletek veszélyesek, igazán baljóslatúvá pedig akkor válnak, amikor az ember rájön: mégis lehet bennük ráció. Felépítésüknél és jellegüknél fogva olyanok, hogy bizonyos igazságokat mindig tartalmaznak. Aztán ezekre az apró, egyenként helyüket valóban megálló állításokra fel lehet építeni egy elképzelést, melynek megalapozottsága, az általa felvonultatott tények ellenére, már nem biztos, hogy ugyanannyira szavatolt. Érdemes azonban eltöprengeni azokon a még tényállási kategóriába sorolható állításokon is, melyeket az ilyen elméletek felvonultatnak, s melyek idővel valóban elvezethetnek valahová... S ha nem látni világosan, hová vezetnek, máris okunk lehet némi aggodalomra.
Ilyen hozzáállással kell kezelni a szélsőséges jobboldali beállítottságú szervezetek honlapjain nemrégiben megjelent írást is, melynek témája: Szerbiát a nyugat folyamatosan arra kényszeríti, hogy eladja ivóvízkészletét. Az elsőként a Srpska Dijaspora és a Dveri honlapján napvilágot látott írás – megszokott, nyugatellenes kontextusba ágyazva a témát – azzal foglalkozik, hogyan megy végbe ez a kényszerítő mechanizmus, melynek köszönhetően évtizedek múlva az ország saját készlet nélkül marad – éppen akkor, amikorra azok valóságos természeti kincsnek számítanak majd. A cikk szerint e folyamatban a nyugati államok hatása alatt álló Nemzetközi Valutaalapnak jut az egyik főszerep, mely a fejletlen országokkal folytatott tárgyalások során állítólag előfeltételként tűzi ki a vízkészletek eladásának megejtéséhez szükséges jogszabályok, rendeletek és magánosítások elvégzését. Cserébe az illető ország megkapja a kívánt alacsony kamatlábbal jóváhagyott hitelt. A nyugati kormányokkal szorosan együttműködő szaktanácsadással foglalkozó cégek végzik el e munka utolsó simításait, állapítja meg a szöveg, a fejletlen ország kormányait ugyanis ezek a cégek ösztönzik a „megfelelő” partner kiválasztására a már zajló privatizációs folyamat során.
Hogy ez a folyamat hazánkban is beindult, azt azzal támasztják alá, hogy a palackozott ivóvíz gyártásával foglalkozó vállalatok nagy része máris magáncégek kezébe került, megemlítik például a Knjaz Milošt és a Rosát gyártó Vlasinka privatizálását – előbbit, közbeeső cégek révén, a Salford, utóbbit pedig a Coca Cola vette meg. Más hasonló gyárak horvát, szlovén vagy hazai mágnások kezébe kerültek.
„KIADTÁK”, NEM ADTÁK EL
A tények azt mutatják, hogy Szerbia a vízkészletének jelenleg mindössze húsz százalékát aknázza ki. A vízkészletek kérdését szabályozó 2010-ben elfogadott törvény valóban kimondja, hogy a víz közkincs, állami tulajdonban áll és eltulajdoníthatatlan. Az említett privatizációk esetében pedig maga az interneten megjelent szöveg is elismeri, hogy az adott cégek a források kiaknázási lehetőségét nyerték el 99 évre az adott vállalatok magánosítása során, ami gyakorlatnak számít ilyen esetekben. Persze az, hogy ez a tény mennyiben javít a helyzeten, elsősorban az adott forrás kiapadási idejétől függ...
A közvéleményt nagymértékben megosztja viszont a közvállalati-magánvállalati partnerséget lehetővé tevő nemrégiben elfogadott jogszabály. Számtalan helyen lehetett olvasni arról, hogy a közvállalatok részleges privatizációjából semmi jó sem származhat. A „legmerészebb” feltételezések ennek a törvénynek az elfogadásában látják a vízkészletek eladási körének bezáródását: a vízpalackozást is külföldiek végzik, s a csapvíz csorgása is külföldiektől függ majd ezután.
Arról, hogy a kilátásba helyezett magánosítások milyen mértékben veszélyeztetik az ország, s azon belül a tartomány vízkészleteit, Dobai János tartományi mezőgazdasági titkárhelyettest kérdeztük.
– Vajdaság meglehetősen nagy ivóvízkészlettel rendelkezik. Bánát egyes részeit kivéve, ez az ivóvíz minőséginek nevezhető. Ebből kifolyólag mi, vajdaságiak érdekeltek vagyunk abban, hogy mi fog történni az ivóvízellátással. Jelen pillanatban nem használjuk ki a rendelkezésünkre álló készletek nagy részét, az erről készült tanulmányok bizonyították, hogy hosszú időre biztosítva van számunkra az ivóvíz. Kincsként tekintünk rá, melyet meg kell őriznünk. A közvállalatok privatizációja kapcsán sem kell attól tartanunk, hogy külföldiek kezébe kerülve mások használják majd fel a vizet. Arra kell figyelnünk, hogy a törvényt betartsuk, s elkerüljük az esetleges „kiskapuk” nyújtotta visszaélési lehetőségeket – fogalmazott Dobai.
PÉNZ NÉLKÜL NEM MEGY
Mint mondta, nem lenne könnyű a Szerbia meg Vajdaság hatalmas készleteiből származó vizet egyszerűen külföldre juttatni. Tény az is, tette hozzá, hogy a készletek nagysága miatt az sem okozna gondot, ha ez megtörténne, s külföldön értékesítenénk a vizet.
– El kell azonban mondani azt is, hogy jelenleg sajnos nem rendelkezünk annyi pénzzel, hogy a vízellátási gondokat önerővel meg tudjuk oldani. Vajdaság és Szerbia is keveset tud beruházni, holott nagyon sok olyan település van, ahol még ma sincs rendezett vízellátás. Ezért van szükség a külföldi tőke beáramlására. A településeknek csak így lehet minőségi vízellátásuk, a külföldi beruházások tehát csakis pozitívak lehetnek – értékelte a titkárhelyettes.
A témaindító internetes cikkel kapcsolatban Dobai elmondta: voltaképp mindenki a saját szempontja szerint próbálja ezt a történetet beállítani – aki ellenzi az uniós csatlakozást, az minden létező eszközzel megpróbálja bizonyítani annak, s a külföldi tőke beáramlásának a kockázatait.
– Szerintem ilyen veszély nincs, külföldi segítség nélkül viszont mi nem tudnánk szavatolni a megfelelő, minőségi vízszolgáltatást – állapította meg Dobai.
A téma kapcsán felkerestük a Vajdaság Vizei közvállalatot is, a sajtószolgálatnál azonban elzárkóztak a nyilatkozat elől, mondván, nem ez a vállalat a megfelelő címzettje a privatizációból eredő esetleges gondokról szóló kérdéseknek, bár szeretnék, ha „ez a kérdés minél előbb rendeződne”.
