Schmittné Makray Katalin: Az embernek van magánélete, amit a karácsony előtt, lehetőleg a várakozás kedves, meghitt, békés időszakában a családjában szeretne megélni
Közhelyszerű megállapítás, hogy a karácsony a család ünnepe. Mégsem annyira egyértelmű a közös vacsora, a gyertyafényben közösen eltöltött meghitt este élménye akkor, amikor a család valamely tagja nem szokványos munkakört tölt be. Egy köztársaság elnöki posztját, példának okáért. Pedig az államfő egyúttal családfő is, akinek családja, felesége, gyerekei, unokái vannak.
Bonyolítja az ünnepi készülődést, ha az államfő neje is tevékeny szerepet vállal az adott ország közéletében, hiszen ilyen esetben még arra sem lehet feltétlenül számítani, hogy a gondos feleségnek minden apróság előkészítésére jut ideje. Hogyan készül a karácsonyra egy köztársasági elnök neje, akinek három gyermeke és hat unokája van? – ezt kérdeztük meg Schmittné Makray Katalintól, Magyarország elnökének nejétől.
– Nehéz volt időt találni a készülődésre, hiszen az elmúlt hetek tele voltak feladattal. Ez ugyanakkor boldoggá is tesz, hiszen olyan helyekre megyek, ahová szeretettel hívtak, s ahol várnak rám. De azért az embernek van magánélete, amit a karácsony előtt, lehetőleg a várakozás kedves, meghitt, békés időszakában a családjában szeretne megélni. Az erre irányuló igény megvolt, a lehetőség kevésbé, de igyekeztünk. Jó érzéssel tölt el viszont, hogy most már az ajándékvásárlást nem egy–két hét alatt intézzük, hanem egész évben odafigyelünk; ha valami olyat látok, amiről tudom, hogy valamely családtagomnak örömet szerezhetek vele, megveszem, s elteszem karácsonyra. Ajándékozni csak a legszűkebb családtagokat szoktuk: édesanyámat, a gyerekeket, az unokákat. De nem a nagy, drága dolgokat részesítjük előnyben; az unokák esetében a vágyak teljesítésére összpontosítok, egyébként pedig a figyelmesség és a hasznosság az elsődleges ajándékozási szempont.
Második alkalommal ünnepelheti a család úgy a karácsonyt, hogy közben a családfő a legfőbb közjogi méltóságot tölti be. Tudnak ilyen körülmények között is együtt lenni?
– Igen, hiszen ilyenkor hivatalos programok nincsenek számunkra sem. Készítjük a karácsonyi vacsorát, díszítjük a fát, az asztalt, dekoráljuk a lakást… Ez utóbbival az idén kicsit elmaradtam, részben a nagy rohanás miatt, de egy nagyon szép adventi koszorúm van, ami azért segít az ünnepre hangolódásban.
A szentestét az egész család együtt tölti. Több mint tucatnyian üljük körbe az asztalt. A karácsonyfát délután állítjuk, a férjemmel közösen díszítjük. Nem vitatkozunk, ki faragja be, milyen dísz kerül fel. Ezeket az apró gondokat már régen megoldottuk…
A vacsorát már reggel elkezdjük készíteni. Édesanyám tanácsait még mindig kikérem a konyhában, s ő még mindig segít is. Többnyire borlevest készítünk, utána kaszinótojást tálalunk franciasaláta-ágyon hidegsültekkel, hagymás krumplisalátával, s a végén bejglit eszünk. A bejglin kívül mindent egyedül csinálunk, a süteményt az édesanyám hozza egy cukrásztól.
Korábban is voltak protokolláris kötelezettségei, mivel férje több ízben is nagyköveti tisztséget töltött be…
– A lányaim éppen abban az időben rebbentek szét a szélrózsa minden irányába, amikor férjem spanyolországi magyar nagykövet lett, így csak én követtem őt Madridba. De mi sportemberek voltunk, megszoktuk, hogy mindig azt fogadjuk el, ami van, s hogy soha nem vágyakozunk olyasmi után, ami az adott pillanatban éppen elérhetetlen. Mindig azon vagyunk, hogy az adott helyzetben megtaláljuk a jót. Így az ember boldog lehet ott, ahol van, és azok között a körülmények között, amelyek éppen adottak. Amikor Spanyolországban karácsonyoztunk, akkor oda gyűjtöttük a családot, természetesen a helyi körülményeknek megfelelő módon. De nem alkalmazkodtunk a spanyolokhoz, a díszítésben, a vacsorakészítésben is az itthoni hagyományokat folytattuk.
A köztársasági elnök feleségét többnyire a férj beiktatási ünnepségén ismeri meg a nyilvánosság. Önnel ez nem így történt, hiszen előbb olimpikonként, később pedig kilenc éven át (1976-tól 1985-ig) a Magyar Televízió Esti torna című műsorának rendszeres résztvevője volt három lányával együtt. Előnyt vagy hátrányt jelent, hogy egy ország ismeri a tévéből?
– Hogy az emberek hogyan ítélik ezt meg, nem tudom. Előnyt jelent olyan szempontból, hogy a nyilvánosság előtti szereplés nem jelent újdonságot. Az, hogy sok ember figyel, esetleg kritizál, hogy „be kell mutatni a gyakorlatot”, egy egykori tornász számára nem idegenszerű. Most persze a „gyakorlat bemutatása” egy beszéd elmondását, egy-egy nyilvános rendezvényen való megjelenést fed, de a helyzet korábbról ismerős, tudom kezelni. Nem vagyok annyira megszeppent, a korábban megszerzett rutin segít, hogy legyőzzem azt a fajta izgalmat, amit azért mindenki érez, amikor ki kell állni sok ember elé, de természetesen felkészülve érkezek a rendezvényekre.
A Köztársasági Elnöki Hivatal honlapján szereplő életrajza szerint „feladatának tekinti a magyar hagyományok ápolását, az állami szimbólumok minél szélesebb körben való népszerűsítését, kulturális örökségünk védelmét és a magyar emberek szolgálatát”. Ehhez képest uborkát vásárol, védnöke komoly politikai vonatkozással is bíró rendezvényeknek… Sokat szerepel, amit Magyarországon politikusok feleségétől kevéssé szoktunk meg…
– A férjem elnöki beiktatásakor íródott a szöveg; amikor még szinte nem is tudtuk, mibe kezdtünk bele. Ma már nagyjából tudom, hol kell megjelennem, hol kell elmondanom valamit, hol tudok segíteni.
A köztársasági elnöki tisztség nem politikai pozíció, így a feleségéé sem az. Nő vagyok, s természetesnek érzem, hogy minden olyan eseményen jelen legyek, ahol – úgy érzem – segíthetek, akár tevőlegesen, akár a jelenlétemmel, akár azzal a figyelemmel, amit az államfő nejének megjelenése kelt. Persze vagyok olyan fegyelmezett, hogy nem rohanok el akárhova, hanem erről egyeztetek. Amikor arról volt szó, hogy a spanyolországi és németországi gondok miatt a magyar gazdák sem tudták eladni a termékeiket, akkor piacra mentem és uborkát vettem, elmondtam, hogy vegyük, együk a magyar terményeket. Amikor hivatalos helyeken megjelenek, magyar tervezők ruháit hordom, hogy felhívjam a figyelmet a magyar ruhák szépségére… Ha példámmal elősegíthetem, hogy valaki belegondoljon, s választási lehetőség esetén inkább a hazai terméket vegye meg, akkor a magyar gazdát segítem, aki segíti majd a mellette lévő péket. Így fejlődhet a magyar gazdaság, így leszünk erősebbek. Nemcsak a karitatív tevékenységre kell odafigyelni, nemcsak a jótékonykodásra, hanem a mindennapi gondokra is. Sokféle dolgot csinálok, hiszen egy nő sokféle dolgot felvállal, nem? Közös, sok embert érintő ügyeket támogatok, amelyek esetében fontos, hogy minél többekhez eljusson a hír.
Szeptemberben magánlátogatáson volt Vajdaságban, ami meglehetősen szokatlan tett egy államfő neje esetében…
– Én is csodálkozom, hogy volt bátorságom ilyesmit kérni… Nagyon sok ismerősöm van a délvidéki magyarok között, s tudok a közelmúltban történt tragikus eseményekről is. Az 1944–45-ös délvidéki tragédia túlélői közül sokakkal találkoztam az elmúlt években, akikkel személyes barátságba kerültem, de nem ismertem az életkörülményeiket, hiszen nem jártam még a Vajdaságban. Illetve egyszer voltam, az 1960-as években egy tornaversenyen Újvidéken, de azon kívül soha. Szerettem volna tehát alaposabban megismerni azokat a nagyszerű embereket, akik a délvidéki létet segítik. Nem a politikai vezetőkre gondolok, hanem az önkéntesekre, a templomok plébánosaira, a civil szervezetek tagjaira, a népművészeti körökben tevékenykedőkre, akikkel korábban, népművészeti vásárokon már találkoztam a Budai várban, akikkel leveleztem, de akiknek életkörülményeit nem ismertem.
A Délvidéken még nem teljesen rendezett a helyzet, annak ellenére sem, hogy nagyon biztató jelek tanúi lehetünk. De a puding próbája az evés; meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Mindezek miatt a dolgok miatt gondoltam, hogy ha nem is hivatalosan, de egy látogatást teszek ott, azzal kimutatom: nekem, nekünk a délvidéki magyarok nagyon fontosak. Éreztetni akartam, hogy nem feledkezünk meg róluk. Meg akartam ismerni azokat a helyi történéseket, gondokat is, amelyekkel nekik naponta kell szembesülniük.
Milyen élményeket szerzett ott?
– Sok helyen jártam, sokféle emberrel találkoztam. Hangsúlyozom: politikamentes látogatás volt, a politikát mások gyakorolják, nem az államfő neje. Nagyon a hatása alá kerültem annak a tapasztalatnak, hogy az emberek, akármilyen nehéz helyzeteket éltek meg, kevesebbet panaszkodnak, mint itthon. Nem azt sorolták, hogy mi nincs, hanem azt mutatták meg, hogy mijük van, hogy mit ápolnak, mit szeretnek, mit csinálnak. Nem követelődznek, hanem ha lassan is, de teszik, ami erejükből telik, falról falra, doboz festékről doboz festékre újítják fel a számukra fontos épületeket, tartják fenn kicsi csoportjaikat a kultúra ápolására… Van erő, van igyekezet, csinálják. Ez meghatározó élmény volt.
Magam is vallom, hogy a legfontosabb dolog az öngondoskodás. A II. világháború után születtem, az 1950-es években, amikor nem volt központi segélyezés, nem voltak automatikus juttatások, nem voltak kommunikációs lehetőségek, mégis egy nemzet képes volt újjáépíteni az országot, tégláról téglára, szegényen, nehéz körülmények között élve. Most kezdjük elveszíteni azt a fajta életerőt, amelynek korábban, a nehéz időkben birtokában voltunk. Pedig még a nagyon rossz körülmények között élő anyaországinak is talán kicsit könnyebb, mint adott esetben a szórványban élők egy részének.
Már második alkalommal volt az idén fővédnöke a Délvidéki Golgota címet viselő, az 1944–45-ös magyar áldozatokra emlékező magyarországi rendezvénysorozatnak. Mi késztette, hogy vállalja ezt a feladatot?
– Egy nagyon kedves barátnőm, Cseresnyés Kiss Magdolna, a Délvidéki Mártírium Alapítvány egyik vezetője kért fel a fővédnökségre. Látva, hogy mennyit tesz, hogy ha kell, hetente kétszer is elutazik a Délvidékre, hogy jó szóval, biztatással is segítse az ott élőket, úgy éreztem, nem utasíthatom vissza.
Fővédnöke vagyok az újvidéki Futaki úti temetőben állítandó Makovecz-emlékműnek is. Remélem, hogy egyszer megépül. Ha nem a mi időnkben, azt is el kell fogadni, hiszen a kárpótlásokat sem azok kapták meg, akik a sérelmeket elszenvedték. Legyünk türelmesek, de közben tegyük meg a saját dolgunkat!
Unokái
A saját családom története miatt is nagyon fogékony vagyok a vajdasági emberek gondjai iránt. Édesapám hadifogságban volt, a nagyapámat kitelepítették a Hortobágyra, deklasszált elemek lévén, nem tudták folytatni az életüket úgy, ahogyan a háború kitörésekor élték: a nagyapám tüzértábornok létére kazánfűtőként ment nyugdíjba, édesapám, aki a Ludovikán végzett katonaként, segédmunkásként élt a fogság után… De egyenes gerinccel, két dolgos kézzel, az életük végéig aktívan, saját gondjaikat megoldva élték azt az életet is, a kiszolgáltatottság ellenére is. Ez a hatalommal, politikával, történelemmel szembeni kiszolgáltatottság a közös a délvidéki magyarok és az én családom sorsában.
Említette, hogy a programjait egyeztetnie kell másokkal. Történt már olyan, hogy a tanácsadók valamely indítványa esetében arra kérték, inkább ne valósítsa meg?
– Éppen a délvidéki látogatásom alkalmával történt egy ilyen eset: szerettem volna koszorúzni a csúrogi temetőben. Erre mondták hivatalosan itthon, hogy inkább ne, mert olyan tárgyalások folynak a szerb féllel, amelynek valódi megbékélés lehet az eredménye. Nekem pedig meggyőződésem, hogy ilyen esetekben nem kell provokálni, nem kell beavatkozni. Azért remélem, hogy egyszer még lesz alkalmam letenni a virágomat ott, ahol addigra talán már áll majd az a bizonyos kereszt…
