Szerbiában hozzávetőlegesen 750 000 munkanélküli van. Ezt az adatot teszik közzé az illetékes hivatalok, de szinte mindig ott találjuk a mutatók mellett azt a megjegyzést, hogy ténylegesen sokkal többen vannak munka nélkül. Azok ugyanis, akik feketén dolgoznak vagy időszakosan idénymunkát végeznek, nem szerepelnek ezekben a kimutatásokban. Mégis: ha ezekre hagyatkozunk, akkor országos szinten a munkanélküliség 16,6 százalékos, Vajdaságban pedig meghaladja a 18 százalékot.
A napokban Mlađan Dinkić gazdasági miniszter a jó hír mellé – miszerint az év első negyedében az ország megkezdi a válságból való kilábalást – menten csatolta: a legnagyobb gond, hogy eddig sohasem tapasztalt mértékű a munkanélküliség az országban. Adós maradt a miniszter az alig hangsúlyozott félmondat kifejtésével, pedig a munkanélküliség csökkentése nélkül nincs kilábalás semmilyen válságból. Az életerős és felfelé ívelő gazdaság alapja a foglalkoztatás, a családok megélhetésének biztosítása.
Talán csak az egészség a fontosabb annál, hogy az embernek legyen munkája és el tudja tartani a családját. A tegnapi szabadkai állásbörzén 35 éves munkatapasztalattal rendelkező kereskedelmi utazóval találkoztam, aki két évig kapta a munkanélküli segélyt, de egy éve már az sem érkezik a számlájára. Mint mondta, esélyt sem lát arra, hogy munkához jusson. 55 éves. A törvényhozó viszont úgy tartja, a férfiaknak 64 és fél éves korukig kell dolgozniuk azért, hogy megérdemelt, teljes értékű nyugdíjasok lehessenek. A kérdéses esetben a férfiakra kiszabott munkaévek egynegyedének teljesítése várat még magára. Ám az ilyen korúak már nem kellenek a munkaadónak. Akkor mit lehet itt tenni? A törvény munkára kötelez, a munkaadónak meg nem kell 40–50 feletti munkaerő. Lehet, hogy ezt az ellentmondást kellene feloldani, amikor a munkanélküliség enyhítéséről beszélünk.
Persze, nem tudni, hogy ez-e a tragikusabb, vagy az, hogy a friss diplomások nem jutnak munkához. A kimutatások szerint hozzávetőlegesen 100 000 munkát kereső fiatalt (25 és 29 év közöttit) tartanak nyilván a munkaközvetítőkben. A szabadkai állásbörzén középiskolai és egyetemi végzettségűekkel is találkoztam, akik két-három éve diplomáztak és nincs munkájuk. Azért nincs, mert a munkáltató fiatal, de némi tapasztalattal rendelkező munkaerőt keres. A kezdőre nincs szükség. Pedig ezek azok a kezdők, akik ha lenne munkájuk, családot alapítanának, dolgoznának, vennék fel a hiteleket, gyereket vállalnának, s megpróbálnának boldogulni. De ez mind várat magára, mert munka nincs. Otthon a szülők nyakán élnek, vagy elmennek különböző magáncégekhez dolgozni. Természetesen sokszor feketén, és természetesen leggyakrabban 100–150 euróért. Panaszkodni pedig nem mernek, mert erre a 150 euróra is szükségük van. A munkaadó pedig tudván, hogy a fiatalok ki vannak szolgáltatva, kihasználja őket. Rég nem láttam ennyi szomorúságot a fiatalok szemében, mint a tegnapi szabadkai állásbörzén.
Nem a remény sugárzott az arcokról, hanem a kilátástalanság – pedig azt gondolná az ember, hogy egy állásbörzére azért jön az álláskereső, mert bizakodik, mert esélyt lát élete megváltozására. Persze, esély az volt, de az egyes emberre lebontva körülbelül annyi, mint a lottón a főnyereményre. Egy neves külföldi cég öt munkahelyet hirdetett meg. Az állásbörze első órájában 150 kérelmet adtak át nekik. Országos szinten tavaly 9200-an találtak munkát az állásbörzéken. Ez hozzávetőlegesen a munkát keresők 1,2 százaléka.
A fenti adatok után szinte bántó a kormánynak a vásárlóerő növelését megcélzott hitelakciója, ugyanis ha 750 000 munkanélküli van, ennek mondjuk a fele családfenntartó, akkor egymillióan – minden bizonnyal – ha nem is éheznek, de nélkülöznek. S akkor még nem is beszéltünk azokról (pedig az ő számuk sem csekély), akik a 100–150 eurónak megfelelő havi fizetésért dolgoznak. S vagy megkapják a bérüket vagy nem.
Attól tartok, Dinkić optimista bejelentése korántsem hoz a közeljövőben szebb jövőt a tömegek számára. Sőt. Inkább az látom körvonalazódni, hogy akár a múlt évben, idén is feszült, forró ősz elé nézünk.
