Jézus meghalt a kereszten bűneinkért. Halálának különleges társadalmi-politikai és vallási háttere volt. Tegyük fel, hogy Pilátus és a tömeg nem a keresztre feszítés mellett dönt; ebben az esetben hogyan alakult volna a kereszténység sorsa? Vagy Isten tervében már eleve szerepelt, hogy kínok és gyötrelmes szenvedés közepette feláldozza Fiát a bűnös emberek üdvösségére, s így előre számított Pilátus és a tömeg viselkedésére? És kérdezem: tényleg kellett a keresztre feszítés? Zoltán
Először is le kell szögeznünk, hogy Jézus erőszakos halála pontosan körülírható vallási és társadalmi-politikai események következménye volt. Bizonyos, hogy Jeruzsálem vallási elöljárói korántsem értettek egyet abban, hogy milyen álláspontra helyezkedjenek Jézust illetően, ha Kaifás főpap ezt nem javasolja a főtanács tagjainak: „Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem, hogy az egész nép elpusztuljon.” (Jn 11,49–50) De végül is Jeruzsálem főtanácsa mondta ki Jézusról, hogy „méltó a halálra”, mert istenkáromlást követett el azzal, hogy ünnepélyesen kinyilvánította: Ő a Messiás és Isten Fia. A főtanács adta át Jézust a rómaiaknak politikai lázítás vádjával. Ezzel Jézust egy szintre helyezték Barabással, akit szintén népfelkelés szításával vádoltak. A főpapok politikai nyomást is gyakoroltak Pilátusra, hogy halálra ítélje Jézust. Pilátus pedig – erkölcsi gyengesége és a politikai cselvetés következtében – igazságtalanul átadta nekik Jézust, hogy keresztre feszítsék.
Ám Pilátus nemcsak gyengeségből és a rá nehezedő nyomás hatására mondta ki a keresztre feszítés ítéletét, hanem „felülről” jövő késztetésre is, amiről maga Jézus beszélt neki nyíltan: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem adatott volna neked.” (Jn 18,11)
Kaifás főpap is prófétai lelkülettel, vagyis isteni sugallatra mondja ki, hogy Jézusnak meg kell halnia, ahogyan ezt az evangélium egyértelműen kijelenti: „Ezt pedig nem magától mondta, hanem, főpap lévén abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a nemzetért, és nemcsak a nemzetért, hanem hogy az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse.” (Jn 11, 51–52)
Maga Jézus teljesen Isten eleve elrendelésének és mindenható akaratának tulajdonítja a kereszthalálát. Tanítványainak háromszor megjövendölte a kínszenvedését. Amikor először beszélt róla, akkor nyomatékosan használta a „kell” (ami isteni tervet jelent) kifejezést: „Ettől az időtől kezdte Jézus jelezni a tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.” (Mt 16,21) Másodszor befejezett ténynek jelenti ki: „Amikor Galileában összegyűltek, Jézus azt mondta nekik: Az Emberfiát át fogják adni az emberek kezébe, megölik őt, de harmadnapon föl fog támadni.” (17,22–23) Harmadszor is biztosan bekövetkező eseménynek mutatja be: „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítsék, de harmadnapon föltámad.” (20,18–19)
Ezek szerint semmiképpen sem történhetett volna meg, hogy Pilátus és a tömeg nem a keresztre feszítés mellett dönt. Az is biztos, hogy Jézus kínszenvedése és kereszthalála nem Júdás, a főtanács, a tömeg, Pilátus és a római katonák elvakultságából származott, hanem Isten előre elhatározott tervéből. Azért kellett a keresztre feszítés, hogy Jézus a szenvedő és halálra ítélt emberek Megváltója lehessen. Feltámadása után Jézus ezt így mondta tanítványainak: „Ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe.” (Lk 24,26)
Ennek alapján egész biztosan lehet azt állítani, hogy minden „keresztre feszítés” azért kell, hogy az ember „bemehessen” a krisztusi életbe.
Kiváló példa erre Olofsson Placid atya (1916–2017) bencés szerzetespap története.
1946-ban szovjet katonai bíróság tíz év Gulagra ítélte koholt vádak alapján. Ott találta meg új hivatását: hogy tartsa a lelket a többi fogolyban. Rabtársainak, majd visszatérése után tanításával, előadásaival, könyveivel több ezer embernek adta vissza a hitet és az élni akarást. Ő maga így beszélt erről:
„1946 tavaszán letartóztatott a magyar rendőrség. Az Andrássy út 60-ban kezdtem a börtönéletemet. Imádkoztam: Istenem, mit akarsz velem? A válasszal nem sietett a Jóisten. A szovjet hadbíróság tízéves kényszermunkára ítélt a Gulagon. A Conti utcai szovjet börtönben a reverendám miatt kitüntetésben részesültem: reggeli után kaptam egy vödröt meg egy rongyot, és a folyosót kellett felmosnom, meg a vécét kellett kipucolnom. Elkezdtem halkan dúdolni magyar nótákat, hadd tudják a cellában, hogy egy magyar sikálja itt a padlót. A Szentlélek egyszer csak oldalba bökött, hogy azt is énekelhetem: »Egy katolikus pap takarítja itt a folyosót.« Akkor már tudtam, hogy az egyik folyosó végén van hat cella, ahol 32 halálraítélt várta a kivégzését. Ott elénekeltem azt, hogy aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg bűneit, én innen a folyosóról megadom a feloldozást. És csak fújtam, fújtam. De még mindig nem értettem, hogy az Úristen mit üzen nekem. Utána átvittek minket a sopronkőhidi börtönbe, ahol odajött hozzám egy fiatalember, aki bent volt az egyik halálkamrában, és azt kérdezte: Te énekeltél a folyosón? Én – mondtam. Ő így folytatta: Én halálra voltam ítélve, tegnapelőtt kaptam kegyelmet, most 25 évem van. Te nem tudod elképzelni, hogy mit jelentett nekünk az, amikor téged hallottunk. Ott mindenki másképp reagált a halálos ítéletre. Voltak olyanok, akik teljesen magukba roskadtak, egy szót nem lehet hozzájuk szólni, idegileg teljesen tönkre menve. Akkor mi elkezdtünk beszélni, hogy hát csodálatos az Isten, nekünk ide küldött egy papot, aki takarítja a folyosót, hogy nekünk lelkileg valamiképpen úgy-úgy harmóniát teremtsen! Amikor meghallottuk az énekedet, összenéztünk, elkezdtünk suttogni, hogy Isten milyen csodálatos. S ha nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, nem tudunk megbékélni még saját magunkkal sem, akkor legalább Istennel béküljünk ki. A légkör változott meg a halálkamrában.
Akkor értettem meg, hogy én nem a szovjet büntető törvénykönyv alapján lettem elítélve sem a Conti utcai szovjet börtönre, sem a 10 éves kényszermunkára a Gulagon. Engem az Úristen azért küldött a raboskodásra – elvégre lelkipásztor vagyok –, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban.
Nekem oda kellett mennem, hogy életmentőjük legyek azoknak, akikben ténylegesen össze akarják törni a lelket, akiket ténylegesen tönkre akarnak tenni. Nekem ott az a feladatom, hogy ne emberroncsok menjenek haza, hanem ténylegesen emberek, akik bírnak szenvedni, akik bírnak küzdeni. És igenis emberek akarnak maradni a legembertelenebb körülmények között. Nekem ez volt a hivatásom, igazi küldetésem, amit Jóistennek egy egészen különös ajándékának láttam, és amiért nekem milliószorta könnyebb volt az a tíz esztendő, mint bárki másnak.”
Krisztusnak azért kellett – elkerülhetetlenül – a keresztre feszítés, hogy az isteni életbe vihesse a halálra ítélt embereket. Egy keresztény embernek azért kell mindenfajta keresztre feszítés, hogy – Olofsson Placidhoz hasonlóan – életmentője lehessen összetöretésre ítélt embertársainak.
