Velika Plana: egy férfi vadászpuskájával meggyilkolta feleségét, majd magát; Orom és Martonos: fia lakodalmát követően Rade Šefer szintén vadászpuskával hat ember – közöttük négy nő – életét oltotta ki; Čačak: egy üzletember lelőtte alvó feleségét, majd végzett magával; Belgrád: egy hotelszobában a férj először feleségét lőtte agyon, majd magát. Ez csak a szombat éjszakától hétfő estig történt gyilkosságok, családon belüli erőszak következményeként tekinthető bűncselekmények listája. Az oromi és martonosi áldozatokat tegnapelőtt és tegnap helyezték örök nyugalomra.
Bár a civil szervezetek kedden még arról tájékoztattak, hogy év eleje óta húsz nő életét oltotta ki párja vagy családjának valamelyik férfi tagja, az illetékesek közölték a hivatalos adatot: 26 nőről van szó. Tavaly egész évben ennyi nő esett áldozatául a családon belüli erőszaknak.
Hajlamosak vagyunk arra panaszkodni, hogy már szinte ki sem merünk lépni az utcára, annyira elszaporodtak az erőszakos bűncselekmények. Közben viszont nagyon gyakran megfeledkezünk arról, hogy az erőszakos bűncselekmények, bántalmazások sokszor nem egy elhagyatott utcában vagy parkban zajlanak, hanem a családi otthonok falai között. Persze, amikor megtörténik egy-egy tragédia, kifejezettebben foglalkozunk a témával, amely rövid időre közbeszéd és elemzés tárgyává válik, ám ahogy alábbhagy a sajtó figyelme és érdeklődése, úgy lankad a társadalomé is.
Lapunk Joó Horti Lívia pszichológussal, az Exspecto Mentálhigiéné Alapítvány projektigazgatójával beszélgetett arról, hogy mi történik az emberekkel és a társadalommal általában, illetve arról, hogy hogyan lehetne más irányba terelni a folyamatokat.
Minek kell történnie egy családban ahhoz, hogy a férj rendszeresen bántalmazza feleségét, majd végül esetleg kioltsa életét?
– A hétvégén történt, tragikus kimenetelű bűncselekményeket követően a sajtó sokat foglalkozott a családon belüli erőszak témájával. A szakértők mindenütt azt domborították ki, hogy egy rendkívül erős társadalmi gyökerekkel rendelkező problémáról van szó. Legfontosabbként a patriarchális családmodellt említeném, amely igencsak jellemző vidékünkön. Ahhoz, hogy a családokban megjelenő patológia erőszak formájában fejeződjön ki, más társadalmi jelenségek jelenléte is szükséges. Ezek egyike a frusztrált és intoleráns társadalmi közeg, amelyben élünk, de a függőségi betegségek, mondjuk a népbetegségnek számító alkoholizmus is ide sorolható, valamint az alacsony mentálhigiénés kultúra. Mindennek az összessége vezet ahhoz, hogy ilyen jellegű és kimenetelű patológia megjelenhet a családok életében. Ami a patriarchális családmodellt illeti, ez a családokon belüli, a nemek közötti egyenlőtlen hatalommegosztásból ered. Elsősorban a férfi tekintetében alakul ki egyfajta hatalmi pozíció. Ha felborul a családi szerepek leosztása, akkor kizárólag a hatalmat birtokló döntésén múlik, hogy erőszakosan viselkedik-e a kapcsolatban. A patriarchális családmodellt kísérő, nagyon erőteljes konzervatív szemlélet szerint a család szent, a családon belül történő dolgok kizárólag a családra tartoznak, ebbe beleavatkozni, ezt „kivinni” a falakon kívülre bűnnek számít. Ugyanígy a kívülről beavatkozókat sem értékelik pozitívan, sem maga a család, sem környezetük, sem a társadalmi közeg. Rendkívül szemellenzősek vagyunk: amikor megtörténik a tragédia, hajlamosak vagyunk például a szomszédokra mutogatni, hogy „hol voltak”, vagy „miért nem vette senki észre korábban az utaló jeleket”, vagy „mit csinált a szociális háló”. Ugyanakkor ha hétköznapi életünkben azt tapasztaljuk, hogy valaki lépéseket mer megtenni egy-egy családban tapasztalt visszásság tekintetében, azt a környezet negatívan éli meg: „mit avatkozik bele”, „a család jól működik, majd maguktól megoldják problémáikat”. A patriarchális családmodellnek részét képezi az erőteljes nemi sztereotípiák jelenléte, pontosan leosztják, hogy kinek hol a helye. Ebben a vonatkozásban a nő alávetett helyzetben van, kizárólag a gyerekekkel és a háztartással kell foglalkoznia, és ha ezt nem jól látja el, akkor „büntetést érdemel”. Amit ezenfelül esetleg jogosítványként kap – munkája lehet, keresetével és szabadidejével saját maga rendelkezhet, találkozhat másokkal –, azt partnere felügyeli. Az, hogy nemi szempontból mennyire sztereotipizált világban élünk, már a születés pillanatában megmutatkozik: pontos elképzelések vannak arról, hogy milyennek kell lennie a kislánynak, és milyennek a kisfiúnak, hogyan kell viselkednie egyiknek és hogyan a másiknak, egyfajta érzelmi kifejezésekre adunk jogosítványt a kisfiúknak és másmilyenekre a kislányoknak. A modern társadalmakban ismert születési egyenlőség ilyen körülmények között felborul.
Milyen a hatóságok, intézmények reakciója?
– A családon belüli erőszak kezelésére Szerbiában is megszülettek a megfelelő törvényes rendelkezések, de a gyakorlatban sorra mondanak fel az intézmények. A rendőrség és a bíróságok sem tudják igazán kezelni ezeket a történéseket. Azokban az esetekben, amelyek nem végződtek gyilkossággal vagy öngyilkossággal, iszonyú hosszú ideig tartanak az eljárások, az áldozatok folyamatos megaláztatásnak vannak kitéve. „Vajon mit csinálhatott az az asszony, hogy így kiborította ezt az egyébként rendkívül jó és békés embert” – ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel kell szembesülniük az áldozatoknak. Egyébként szinte minden esetben azt lehet hallani, hogy az elkövető „rendkívül nyugodt ember, igaz, olykor ivott egy picit, de hát ki nem iszik”. A távol-tartásra vonatkozó törvényes rendelkezést is csak ritkán alkalmazzák. Mivel a társadalomba nem ágyazódott be a segítségkérés gyakorlata, ezért az áldozatok túlságosan sokáig tűrnek, és vagy nagyon későn, vagy soha nem kérnek segítséget.
Miben különböznek azok a bűncselekmények, amelyeket követően a tettes öngyilkosságot követ el? Ez részben elismerése annak, hogy tisztában volt tette súlyával?
– A családon belüli erőszak soha nem egyik pillanatról a másikra történik, utólag minden esetben kiderül, hogy a gyilkosságot többféle bántalmazás is megelőzte. Egyébként azt látni, hogy az elkövetők mintha könyvből tanulnák, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Az úgynevezett nőkkel szembeni erőszak kerék jól szemlélteti, hogy milyen viselkedés-repertoárt alkalmaznak a bántalmazók. Nem határozott sorrendben egymást követi az érzelmi erőszak, az izoláció, a megfélemlítés, a fenyegetés, a gazdasági erőszak vagy a szexuális bántalmazás. Ez a viselkedés-repertoár szinte minden esetben ismétlődik. Általában mire megtörténik a fizikai erőszak vagy a szexuális bántalmazás, addig a nőket éveken át bántalmazták lelkileg, megfélemlítették és izolálták őket, elveszítették munkahelyüket, vagy el sem mernek otthonról menni, nem mernek szépen felöltözni, elveszítették barátaikat, már családjukat sem látogatják. A bántalmazó mindezt nagyon gyakran szerelemnek álcázza: „annyira szeretlek, hogy nem viselem el, ha más is lát, vagy mással is időt töltesz el”, később pedig ajándékokkal kompenzálja a bántalmazást. Ami az öngyilkosságot illeti, a bántalmazó teljes mértékben uralni kívánja asszonyát, még gondolatait is. Ez hihetetlenül beszűkíti magát az elkövetőt is, úgy érzi, számára sem tér, sem levegő nincsen már. Nem arról van szó, hogy az elkövető a gyilkosság elkövetése után megbánásból végezne magával, ez a befejezése a vérzivataros dinamikának, amely szerint mindennek pusztulni kell. Ezért ölik meg egyes elkövetők gyermekeiket is, mert úgy vélik, nélkülük nincsen semmi.
Bárkiből lehet elkövető és bárkiből áldozat?
– Szerintem nem lehet mindenkiből áldozat, és nem lesz mindenkiből elkövető. Áldozat abból lesz, aki egyébként is meglehetősen visszahúzódó, sérülékeny, bizonytalan önértékelésében, nem magabiztos, rossz gyerekkori háttérrel rendelkezik. A bántalmazók pedig azok a fajta férfiak, akik hasonló családmodellben nőttek fel, vagy társadalmi hátterük erősíti viselkedésformájukat. Azt is hiszem, hogy a bántalmazók bizonytalanok férfiasságukban, a más feletti uralkodást tartják férfias magatartásnak.
A szigorúbb büntetéspolitika – annak akár legdrákóibb formája, a halálbüntetés – mennyire lenne képes kezelni a problémát?
– Abszolút halálbüntetés-ellenes vagyok, és nincsen az az érv, ami miatt ezt felülírnám. Az élet értékének minden társadalomban alapértékként kell megjelennie. Egymás bántása, mind szellemi, mind fizikai és verbális vonatkozásban, tarthatatlan. Éppen ezt kell megtanítanunk a fiatalokkal, hogy úgy tudjanak érvelni és kommunikálni, hogy az ne legyen sértő, bántó és becsmérlő a másikra nézve. Ez a típusú kommunikáció és érték nincsen jelen társadalmunkban. Az intézmények felkészültsége is fontos. Elsősorban a megelőzés tekintetében kell felkészíteni az intézményeket, a rendőrséget, a szociális központokat. Szükség van megfelelő szakemberekre, akik értik a családi bántalmazás dinamikáját. A pszichológusok és az orvosok képzése pillanatnyilag úgy fejeződik be, hogy ezek a témák fel sem merülnek a képzés során. Társadalmi konszenzusra van szükség, amely mentén felkészíthetjük az intézményeket és a szakembereket, folyamatosan hangsúlyozni kell azt az értékrendet, amelyet képviselünk – a közszereplőknek hatványozottan –, és az oktatási rendszerbe is be kell hozni az egymás megbecsülésén és értékelésén alapuló értékrendet.