Sohasem felejtem el azt a napot… – valahogy így kezdődhet egy visszaemlékezés. Majd következik egy ütős kis történet, amellyel az Olvasót az iromány mellett lehet tartani. Leginkább egy bűnténnyel. Aztán már egyszerű a dolgunk: csűrjük-csavarjuk, összekuszáljuk a szálakat, engedünk, majd szorítunk a gyeplőn, és újrakezdjük. A sorok közé kerülhet sallang és érték is, hiszen a „jó cím” megtette a hatását: felkeltette a figyelmet. Nyert ügyünk van! – állítják a sokat tapasztalt kollégák, írók, elemzők. És milyen igazuk van. Ütősen indult az a történet is, amelynek főszereplője a Covid-19 lett. Az én memoárom pedig már biztosan úgy kezdődik majd: „Sohasem felejtem el azt a napot, amikor egy hideg decemberi estén megírtam az első hivatalos jelentésemet a világhódító kórról.”
HELYSZÍNELÉS
2019 utolsó napjait tengettük. Ügyeletes webszerkesztőként a hírportálokról ránk özönlő információk között bogarásztam, amikor rábukkantam a szinte mellékes kis hírre, miszerint valahol a nagyvilágban egy addig ismeretlen betegség terjed. A cikkben aztán hihetetlen adatokat közöltek a kór terjedésének gyorsaságáról, denevérekről és piacokról beszéltek, valamint tehetetlenül küzdő orvosokról és értetlenül kutató járványügyi szakemberekről is szó esett.
Számomra azonban az volt a hihetetlen, hogy mindez a 21. században történik. Még ha tőlünk nagyon távol is. Megtudtam hát, hol van Kínában Hupej tartomány. Rákerestem arra is, hogy milyen messze lehet tőlünk Vuhan. Nos, mint kiderült, nem ez volt az életem legsikeresebb küldetése, hiszen a Google-térkép még azt sem akarta közölni velem, hogy ha a Marvel szuperhőseként átrepülnék a kontinensek felett, akkor hány kilométert kellene megtennem a bűzös és állatkínzós piacairól elhíresülő kínai metropoliszig. Azt viszont már akkor tudni lehetett, hogy a légzőszervi problémákat okozó, sok esetben halálos betegséget a koronavírussal hozták összefüggésbe a szakik. Ekkor meg azt kellett megtudnom, hogy mi a ménkű is az a koronavírus…
MEGVAN A TETTES!
Bő egy évvel később már számomra is hihetetlen, hogy az aznapi vállalkozásom kudarcba fulladt. Lehetetlen küldetésnek számított ugyanis, hogy bármilyen információhoz jussak a Távol-Keleten pusztító kórokozóról. Néhány nappal később azonban már nemcsak a hírportálok tudósítottak a járványról, hanem az internet határtalan világát is sikerült ellepnie a SARS-CoV-2 kifejezésnek. Ő a bűnös! – állapították meg a szakemberek és kevésbé beavatottak egyaránt, veszélyhelyzetről írt a világsajtó, és mindenki a közeledő kínai újévtől rettegett. Akkor ugyanis útjukra indultak az egész éven át robotoló, szorgalmas kínaiak, és jó szokásukhoz híven meghódították a világot.
Évtizedeken keresztül tárt karokkal fogadta őket mindenki, hiszen a keserves munkával megszerzett jövedelmükért Európa is éppúgy sorban állt, mint Amerika. Csakhogy a pénzük mellett sunyiban ott lapult egy 50 nanométer átmérőjű kis tüskés gömböcske is. Miközben a világ egyes részein már a végkimerülésig küzdöttek ellene, más részein rettegve szemlélték érkezését. Ki kellett azonban tavaszodnia ahhoz, hogy az Egészségügyi Világszervezet is ébredezni kezdjen: március 11-én kihirdették az elkerülhetetlent. Újabb szóval gazdagodott a szótárunk: pandémia. Pár napra rá pedig végre neve is lett az egyedi és továbbra is ismeretlen módon világra jött újszülöttnek: a betegséget Covid-19-re keresztelték.
ÍTÉLŐSZÉK
A tettes immár a bíróság előtt állt. Az ügyvédek azonban tehetetlenül kezelték az ügyet: precedens híján az újszülöttet elítéltetni nem lehetett. A bírák tehát kénytelenek voltak példátlan döntést hozni. Az ítélet így szólt: ha a tettest nem zárhatják be, akkor a veszélyeztetettek kerüljenek rács mögé! Saját védelmükben! – támasztották alá határozatukat azok is, akik országunkban hirdették ki a rendkívüli állapotot.
Nos, a sors keze kifürkészhetetlen: azon a hírhedt március 15-én is ügyeleteskedtem. Annyira el voltam foglalva az esti elnöki beszéd közhírré tételével, hogy fel sem fogtam igazán a történteket. A mai napig meg vagyok győződve arról, hogy az Olvasó előbb értette meg a döntés következményeit, mint az, aki írt róluk. Szerény személyem ugyanis még másnap is este hét óráig tervezett dolgozni… Meglepődve tapasztaltam azonban, hogy a lapzártát órákkal korábbra hozták. Délután ötre haza kellett érni. És útközben még maszkért és kesztyűért is sorba kellett állni. Nem is akárhogy: másfél méterre egymástól!
LAKAT ALATT
Ahogyan azt elcsukló hanggal ígérte országunk vezetője, a rendkívüli állapot tényleg rendkívüli következményekkel járt. Az idősek magánfogdákba kerültek, a fiatalok napi néhány órára elhagyhatták ugyan a „cellájukat”, az éjszakai kirándulásokra azonban csak a kivételezetteknek volt joguk. Újságíróként ebbe a kasztba soroltak. Hamar elment azonban a kedvem a holdfényes sétáktól, amikor először arra kényszerültem, hogy átlépjem a Vajdasági Klinikai Központ ajtaját. Nem bizonyult egyszerűnek szembenézni a felfegyverzett katonákkal, a szkafanderes nővérek és orvosok pedig akaratlanul is azt sugallták, hogy valami baj van velem. Pedig csak kísérő voltam… Ezek után már elképzelni sem tudtam, hogy mi várhat a megbélyegzettekre a sorban nyíló Covid-rendelőkben. Félelmetes fotók érkeztek az egyre szaporodó Covid-kórházakból, majd kihirdették, hogy a nagyvárosok vásárcsarnokait is gyógyközpontokká alakítják.
Egyik nap aztán befutottak hozzánk az újvidéki helyszín fotói. Katonaágyak és bádogszekrények végeláthatatlan sorait bámultuk a kolléganőmmel. Sikolyként szólítottuk közénk az összes aprószentet. Az anyák mély aggodalmával kérdeztük egymástól: mit kezdenénk mi itt az örökmozgó csemetéinkkel? Hogy lehet ezt kibírni? Azonnal levontuk a következtetést: nem is olyan vészes a családi zárkánk… Csak maradhassunk a saját lakatjaink mögött.
ZÁRKALÉT
Akkor még nem is sejtettük, hogy nemsokára a gondosan védett fészkeink is jól megfigyelt helyszínekké változnak. A társas lét jogának elvesztésével ugyanis az olyan közösségi találkozóhelyeket is megszüntették, mint az óvodák és az iskolák. Kihirdették, hogy gyermekeink jövője csak és kizárólag tőlünk függ. Annak biztosítását viszont nagyon is ellenőrizték.
Akkorra ugyanis az őrök kasztjába soroltaknak már sikerült beindítaniuk egy sor kezdetleges, ám a megfigyelésre kiválóan alkalmas virtuális rendszert. Példaként az évekkel korábban oly nagy port kavaró Big Brother szolgálhatott nekik, mert a nagyközönség mulattatásán kívül nem sok értelme volt a távoktatásnak elnevezett kísérletnek. Hamar kiderült ugyanis, hogy nyolc óra munka és nyolc óra tanulás után igen kevés idő maradt az otthon-zárkák fenntartására és a pihenésre. A gyermeknevelők csoportjához tartozó kísérleti alanyok így rövid időn belül fehér egerekként futkostak a globális börtön labirintusaiban.
Nem csak a szülőkként nyilvántartottakat tesztelték. Vizsgálat alá vonták a dolgozók és a vállalkozók tűréshatárát is. Feszült figyelemmel kísérték, hogyan reagálnak a naponta, majd óránként változó rendelkezésekre. Eközben az őrök hol a munkaigyekezetet jutalmazták ötezresekkel, hol pedig az ágyban maradást. A kiváltságosnak minősített kísérleti csoport adósságait pedig további hitelekkel terhelték. A kutatók minden változást szorgosan lejegyeztek: elsősorban a GDP-vel jelzett bruttó hazai termék alakulása érdekelte őket.
A végeláthatatlan kísérlet első elemzéseiről az év utolsó hónapjában értesítették a közvéleményt a törvényszékiek. Azt állították, hogy a sikereket mérő GDP alapján a kontinens bajnokává vált óriási kiterjedésű börtönünk. Százezrek próbálták meggyőzni a bírákat arról, hogy az eredmények tévesek: az idegenforgalom, a magánvállalkozók és a kisiparosok csődbe jutásáról tanúskodtak, ugyanakkor megemlítették a fejlődésben megrekedt gyermekek keserveit is.
A bírák újra példátlan döntést hoztak: a kutatás sikeressége a minimalizált kárban rejlik. A kísérlet-börtön tehát működik. Határait továbbra is biztosítani kell.
BÖRTÖNSZINDRÓMA
Maradj otthon! Karantén! Zárkádat nem hagyhatod el! Veszélyezteted mások életét! Viselkedj felelősen! Jelentsd a szabálysértőket! – visszhangzik továbbra is a fülünkben. Már-már önmagunkat is meggyőzzük arról, hogy rossz emberek vagyunk.
Aztán belekapaszkodunk az elítélteknek is járó emberi méltóságunkba. Összefogunk. Ahogyan akkor is, amikor a fiatalok a néhány szabad órájukat az idősek megsegítésére fordították. Ahogyan a szülők éjszakákat töltöttek el azzal, hogy képességeikhez mérten tanárokká váljanak. Vagy ahogyan a lelkiismeretes pedagógusok egyenként jártak el diákjaikhoz. A kisvállalkozók pedig tolóablakot szereltettek fel annak érdekében, hogy ne kelljen felmondaniuk a dolgozóiknak. És azért is, hogy a fáradtan hazatérő munkás a korlátozások ellenére is be tudjon vásárolni. És megvegye azt a lisztet és csokoládét is, amelyet mások megsegítésére szánt. A leszűkített büdzséjéből ugyanis idén is kiszorított egy csöppnyit arra, hogy a sanyarúbb sorsban tengődők ajtaja elé tegye a szeretetcsomagját.
Ismét tollat ragadok: a decemberi téli estén ezúttal inkább arról a cipősdobozról körmölök, amely a munkanélkülivé vált utazási ügynök kislányához került. A kezében tartott piciny piros masni alatt ugyanis ott lapul minden, ami emberi. Főként egy olyan világban, amelyben kollektív bűnhődésre ítéltettünk.
***
Sohasem felejtem hát el azt a napot… Amikor elkezdődött az az ütős történet, amellyel az Olvasót az év 365 napjában az iromány mellett lehetett tartani. Egyszerű volt a dolgunk, hiszen a bűntényt követően egyre csak gabalyodtak a szálak: tettes híján mindenki mást elítéltek, majd felszabadítottak, ismét megfeddtek, majd jutalmaztak. Így minden alkalommal újrakezdhettük. A sorok közé került sallang és érték is. A „jó cím” pedig továbbra is arat. Egy kérdés maradt csupán: Vajon valóban nyert ügyünk van?
