Nem is várhattunk mást, mint hogy olvasóink többsége helyteleníti az állami rádió és televízió finaszírozásának eddigi módját, és úgy gondolja, állam bácsinak több pénze van, mint neki. Fizessen hát!
A fogyasztókra kirótt havi sarc, ha nézték a tévét, ha nem, kezdettől fogva ellenszenves volt. Nemcsak azért, mert újabb anyagi terhet jelentett a szegényedő családoknak, hanem azért is, mert sokan kábeltévé-előfizetőként eleve fizettek a műsorvételezésért, mások jogtalannak érezték a havi kötelezettséget, mert előfizetésre kötelezték azokat a háztartásokat is, amelyekben nem volt tévékészülék, vagy fizettettek olyan házakkal is, melyek megüresedtek. Az előfizetés nem bizonyult megbízható megoldásnak a médiaházak számára sem. Mint kiderült, kevés, sőt egyre kevesebb pénzt folyt be belőle, ráadásul a belgrádi és az újvidéki médiaház közötti szakadék is egyre jobban mélyült. Mind erősebbé váltak az újvidéki vádak, sejtések, hogy Belgrád megkaparintja az előfizetés java részét, és annyit csúsztat vissza Újvidéknek, amennyit gondol, noha Vajdaságban sem rosszabb az előfizetés megfizettetésének aránya, mint az ország többi részében. Nem tudni, hogy a vádak-sejtések mennyire helytállóak, kétségtelen viszont, hogy az Újvidéki TV lebombázott, lerombolt épületét még csak el sem takarították, a ki tudja már hány nyelvű műsorral büszkélkedő tévéház albérletben szorong, képtelen lépést tartani a műszaki újításokkal, olyannyira, hogy egy-egy nevesebb sportközvetítést sem tud ellátni, a nemzetközi közvetítésekre a belgrádi „kollégák” szállnak ki, akár Vajdaság szívébe is. Mindeközben az SZRTV a legapróbb részletektől egészen az avalai leadóig szinte mindent rekonstruált és felújított az utóbbi tíz-egynéhány évben. Hatalmas stúdiói vannak, korszerű technológiával rendelkezik, felkészült a digitális sugárzásra...
Pénzből sosincs elég. Akár a háborúhoz, a tévéműsorkészítéshez is három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz. Egyelőre bizonytalan, hogy az előfizetés megszüntetésével hogyan fogják a jövőben pénzelni a közszolgálati médiát, noha nagyon valószínűnek tűnik a beharangozott költségvetési finanszírozás. Első pillantásra úgy tűnik, biztonságosabb, mint a polgárok „jóakaratára” hagyatkozni, a következőben azonban már világos, ez sem hozhat megnyugtató pénzelési forrást, hisz mind többen táplálkoznak belőle, adófizető pedig nincs több, legfeljebb adónem. A belgrádi RTV vezetője máris leépítésekre intett, arra, hogy nyilván kénytelen lesz ezernyi alkalmazottnak felmondani. Félő, hogy Újvidék sem kerüli el ezt a sorsot, ha a költségvetés valóban csak szűk egzisztenciára lesz elegendő, mint ahogyan az érintettek ezt sejteni vélik. A jól értesült Aleksandar Tijanić, az SZRTV igazgatója beszédes hasonlattal élt, mintegy figyelmeztetett, hogy Horvátországban éves szinten több mint háromszoros összeg jut a közmédiának, mint amennyit itt szánnak rá, s ezt feleannyi lakos adja, mint amennyi Szerbiában él.
Attól tartok, hogy a vajdasági rádió- és tévéközpontban a kisebbségi szerkesztőségek sem ússzák meg szárazon a pénzelési mód váltását. Ez pedig igazán nagy kár lenne. A magyar szerkesztőségek a rádióban, a televízióban is a létminimumon tengődnek, újabb leépítés akár káderekben, akár munkafeltételekben vagy a bérezés terén nagyon is kihatna a műsor színvonalára, terjedelmére, merthogy a követelményeknek már most is csak megfeszítéssel tudnak eleget tenni.
Ha fizetni nem is szeretünk – mert ez derül ki a körkérdésből –, azért tévézni igen. Gondolom, hogy a válaszadók java része szívesen néz érdeklődésének megfelelő műsorokat. Nemcsak gondolom, hanem tudom, hogy gyakran mást nézne, mint amit kínálnak neki, szívesen venné, ha kritikusabb lenne a média, ha inkább a közérdek mentén dolgozna, és kevésbé a hatalmon levők körül legyeskedne. Ha valóban eltörlik az előfizetést és bevezetik a költségvetési pénzelést, akkor az emberek belenyugodhatnak abba is, hogy nem közszolgálati, hanem hatalomszolgálati adóink lesznek, fogalmazott az egyik újságírószervezet vezetője. Vagyis megromolhat a műsor milyensége, a polgárok elveszthetik meglevő bizalmukat a közmédia iránt, ezenfelül úgy érzik majd, hogy hülyítik őket, mint ahogyan hülyék voltak eddig is fizetni az előfizetést.
Múlt heti körkérdésünk eredményében számomra mégis meglepő volt, mennyire kevesen nézik, hallgatják az állami műsorokat. Szinte nehéz elhinni, hogy szavazóink egyharmada közömbös, nem ismeri, nem hallgatja vagy nem nézi a közmédiumot, hisz minden jelentősebb eseményt, legyen az sport, zene, politika vagy más, a közszolgálati média közvetít. A magyar televízió kétségtelenül magas vajdasági nézettségi mutatói ellenére csak vannak olyan helyi tartalmak, melyekre kíváncsi az itt élő polgár. De a rádió, televízió nemcsak informál, szórakoztat is. A szerbiai állami tévécsatornák filmválogatása nem megvetendő a mi viszonylatainkban. Igaz, erős hiányérzetünk lehet a kreativitást és sok pénzt igénylő egyéb szórakoztató műsorok esetében, csakúgy az ismeretterjesztő-oktató műsorok terén...
Magyarán: még változatosabb műsort szeretnénk, a kilátások azonban azt jelzik, hogy inkább újabb „karcsúsítások” elé nézünk. Kérdés: valóban nyer-e ezáltal a polgár? A pénze ugyan a zsebében marad, de fő információ- és szórakozási forrása, a televízió kínálata szegényebb lesz, a kereskedelmi adók pedig még nagyobb erőre kapnak. Kérdés az is: mekkora mértékben érinti majd mindez a nemzeti közösségek műsorait? Csak remélni merem, hogy nem rajtuk kezdik a spórlást, vagyis nem lesz nagyobb arányú a veszteségük, mint a többségi nemzetnek. Mert arra is volt már példa.
