A magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma kiváló tehetséggondozó kategóriában nemrég Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért díjjal tüntette ki Gajda Attilát, a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium korábbi igazgatóját, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az intézmény az elmúlt évek során Vajdaság meghatározó jelentőségű középiskolájává nőtte ki magát. Ahogyan fogalmaz, jelenleg a pihenés időszakát éli, mivel a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium testnevelő és nevelőtanáraként dolgozik, de tele van megvalósításra váró elképzelésekkel és tervekkel.
Hogyan fogalmazható meg, mit jelent számodra a Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért elismerés?
– Ez az elismerés, ahogyan minden más díj is, a munkám, az eddig sikereim anyagi, erkölcsi és egyéb szempontokból történő elismerését jelenti számomra. Olyan visszaigazolása a munkámnak, amely némi elégtételt is jelent ugyan számomra, ugyanakkor – ami ennél sokkal fontosabb – egyben óriási motiváló erőként is hat rám a jövőre nézve, újabb erőtartalékokat mozgósít meg bennem.
Hogyan látod, a pedagógusi pályán mennyire jellemző, hogy kellőképpen megbecsülnék vagy elismernék az ember munkáját?
– Ha sportolókkal, színészekkel vagy akár tudósokkal hasonlítjuk össze, akkor a pedagógusok munkáját valóban jóval kevésbé becsülik meg, legalábbis az elismerés szintjén mindenképpen. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy az idő múlásával egyre gyakrabban jönnek a pozitív visszajelzések is, hiszen amikor tanítunk, akkor a diák azt nézi, hogy abban a pillanatban mi a jó neki, nem azt, hogy tíz vagy húsz év múlva mi lesz jó számára. Az adott pillanatban pedig mindig az a jó, ha megengedik neki, hogy azt csináljon, amit akar, beleértve, hogy akkor menjen bulizni, amikor szeretne, addig legyen fenn, amíg szeretne és hasonlók. Aztán ha öt vagy tíz év múlva találkozunk az egykori diákjainkkal, akik köszönetet mondanak azért, hogy egykor keményebben bántunk velük, és igyekeztünk ragaszkodni az elveinkhez, az mindenféle díjnál vagy szakmai elismerésnél nagyobb visszaigazolást jelent az ember számára, olyat, amitől szó nélkül marad, és úgy érzi, megéri az a rengeteg befektetett munka.
Miket tekintesz a pedagógusi, tehetséggondozói munkád legfőbb alapelveinek?
–A pedagógusi munka valahol mindig egyfajta esélyegyenlőséget jelent, hiszen arra törekszünk, hogy mindenkit egyformán kezeljünk, nem pedig arra, hogy mindenki egyformává váljon. Tehát ha mondjuk, tíz százalékkal tudjuk segíteni a diákokat, akkor rendkívül fontos, hogy ha lehetséges, akkor az a leggyengébb és a legerősebb számára is egyformán tíz-tíz százalékot jelentsen. De persze kétségtelen, hogy csakis azon lehet segíteni, aki akarja, hogy segítsenek neki.
Milyenek a tapasztalataid, akarják a diákok, hogy segítsenek nekik?
– Nem feltétlenül. Sok esetben ugyanis éppen a motiváció jelenti a legnagyobb problémát, tehát az, hogyan élesszük fel bennük a tüzet, hogyan találjuk meg bennük azt a motort, amely képes arra, hogy irányítsa és abba az irányba vezesse őket, amelybe menni szeretnének. Hiszen rengeteg energiával bírnak, olykor rengeteg fölös energiával is, és ha ez nem jó helyen csapódik le, akkor keletkeznek azok a gondok, amelyek kiküszöbölése később nagyon sok energiát emészt fel.
Ha visszatekintesz, hogyan látod, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium igazgatójaként mennyire sikerült megvalósítanod ezeket az alapelveket?
– Azt gondolom, hogy nemcsak a tehetséges diák fontos, hanem ugyanolyan fontos a tehetséges tanár is. Tudatosan próbáltam megtalálni a legtehetségesebb, a legkreatívabb, a legmotiváltabb tanárokat, azután pedig jöttek a képzések, hiszen ahol tehetséggondozásról van szó, előtérbe kerül annak kérdése is, hogy mi is az a tehetséggondozás, a tanárok többsége ugyanis ezeket a dolgokat nem tanulta az egyetemen. Éppen ezért nekünk kellett rájönnünk arra, hogyan működik mindez. Ez volt az első lépés. Aztán a második az volt, hogy belsőleg próbáljuk magunkat erősíteni, aminek érdekében havonta tartottunk tantestületi összejöveteleket, amelyeken mindig komoly pedagógiai kérdéseket próbáltunk taglalni, egészséges vita formájában alakítva ki álláspontunkat egy-egy probléma kapcsán.
Hogyan látod, irányításod alatt honnan hova jutott el a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium?
– Azt gondolom, Bolyai talán legelhíresültebb mondása, mely szerint a semmiből egy új világot teremtett, ránk is érvényes lehet, hiszen valóban a semmiből építettük fel az iskolánkat. A kezdetekben, amikor megkezdtük a munkát, jöttek a diákok, és nem volt tanterem, nem volt iskola, nem volt szinte semmi, megjegyzem, úgy vélem, olyan épület még ma sincs, ami ezt az iskolát megilletné. Elég nehéz volt előbb húsz, majd negyven gyerekkel megkezdeni ezt a munkát, de azt gondolom, hogy mára már beért a munka, amely meghozta a gyümölcsét is, azt, hogy a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium ma már olyan stabil oktatási intézményként működik, amelyben igen magas szintű oktatás és elmélyült tehetséggondozás folyik.
Melyek voltak ennek az útnak a legfontosabb mérföldkövei?
– Az első és egyben legfontosabb mérföldkő mindenképpen az a politikai akarat volt, mely szerint térségünkben szükség van olyan tehetséggondozó iskolákra, ahol a magyar anyanyelvű diákokkal foglalkozhatunk. A második az volt, amikor kollégiumot is kaptunk az iskola mellé, hiszen ezáltal lehetővé vált, hogy sokkal szélesebb körű és elmélyültebb munka folyjon, ráadásul a kollégium arra is teret ad, hogy ne csak a tanároktól, hanem egymástól is tanulhassanak, ha ugyanis jók az irányok, akkor egy adott közösség tagjai sokkal nagyobb hatással lehetnek egymásra, mint bármilyen külső erő.
A siker fontossága kapcsán joggal merülhet fel a kérdés, melyek voltak azok a momentumok, amelyeket legnagyobb sikerként könyveltél el?
– A siker mint olyan valóban az egyik legmeghatározóbb mozgatóereje a pedagógusi munkának is, ám ez önmagában mit sem ér, ha nincsenek az ember előtt célok. Ugyanez a diákokra is érvényes. Célok nélkül ugyanis sajnos semmi nem ér semmit. A mai társadalom jellemzője, hogy a fiataloknak egyáltalán nincsenek céljaik, nincsenek olyan elképzeléseik, amelyeket meg szeretnének valósítani. A siker tehát rendkívül fontos, ugyanakkor mindez korántsem arról szól, hogy az iskola olyan versenyistálló legyen, amelyben mindenki csupán a versenyeredményekért, a jó helyezésekért harcol. Fontos ez is, de sokkal lényegesebb az, hogy a diákjaink bejussanak arra az egyetemre, amelyre szeretnének, sikeresen elvégezzék azt, és utána olyan munkát találjanak, amilyet szeretnének, és amelyből meg is tudnak majd élni, hiszen valamennyien látjuk, mennyien mennek el manapság külföldre a jobb megélhetés reményében. Az iskola szempontjából a legfontosabb sikert mindenképpen az jelentette, hogy sikerült beindítani egy másik tagozatot is, a képzőművészetit, amely azóta is rendkívül eredményesen működik, valamint az, hogy az elmúlt évek során olyan nemzetközi tekintélyt tudott szerezni magának az intézmény, amely önmagáért beszél. De sikerként könyvelhető el például az is, hogy egyes diákjaink tanárként, a katedra másik oldalán állva tértek vissza az intézménybe, valamint az is, amikor egy-egy kiírt pályázatra akár nyolc-tíz olyan, Magyarországon élő tanár is jelentkezett, akik úgy gondolták, szívesen visszatérnének Vajdaságba, ráadásul éppen a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium miatt. Sikerként könyvelem el ugyanakkor például a filmes szakkör, azaz a Bolyai Filmműhely elindítását is, amelyet néhány évvel ezelőtt a semmiből hoztunk létre, ma viszont már vannak olyan egykori diákjaink, akik professzionális szinten kezdik űzni a filmezést. De ugyanez természetesen egyéb szakterületek kapcsán is elmondható lenne.
Sikertörténetként indult a sporttagozat elindítása is, ez azonban később más irányt vett.
– Valóban nagyon nagy lehetőség volt számunkra az, hogy megnyithattuk a sporttagozatot, ám mint tudjuk, sajnos nem mindig jönnek össze úgy a dolgok, ahogyan azt az ember szeretné. Az idén már nem is nyithattunk új osztályt. Be kell látni, hogy a sporttagozat nem tudott megfelelően működni, nem volt megfelelő a program, és nem voltak megfelelőek a partnerek sem. Viszont ha a pozitív oldalát nézzük, Tóthfalunak most van három olyan focipályája, amelyekre nagyon sok gyermek jár játszani, aminek köszönhetően a faluban fellendült a sportélet.
A Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban jelenleg testnevelő és nevelőtanárként dolgozol. Nevezhetjük ezt az időszakot a mozgalmas és megfeszített munkatempójú évek után a pihenés időszakának?
– Az, ha az ember nevelőtanár és testnevelő tanár abban az intézményben, amelyet nyolc éven át vezetett, egy olyan állapot, amely kevés lehetőséget kínál számára a kiteljesedésre, ugyanakkor kiváló alkalmat nyújt a pihenésre, hiszen azt gondolom, hogy nyolcévnyi megfeszített munka után valóban nagyon nagy szükségem volt egy kis nyugalomra és egy kis feltöltődésre, azaz egy olyan időszakra, amikor lehetőségem nyílik arra, hogy több időt töltsek a családommal, valamint arra, hogy más dolgokkal is foglalkozzam. Akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok az az egy helyben ülő ember, tehát most sem tétlenkedem, a budapesti Géniusz Projektirodából folyamatosan érkeznek hozzám különféle szakértői munkára vonatkozó felkérések, a Magyar Tehetségsegítő Társaság választmányi tagja vagyok, most éppen egy készülőben lévő új szakfolyóirat indulásában segítek nekik, a tehetséggondozás terén pedig különféle akkreditált képzéseket próbálok majd meghonosítani itt, Szerbiában, szóval annak ellenére, hogy a pihenés időszakát élem, nagyon sok olyan elképzelésem van, amely megvalósításra vár, és remélem, valamennyit sikerül majd véghez is vinnem!
