A digitális oktatás márciusban egyik napról a másikra került be a diákok, a tanárok és a szülők életébe. Már sokan és sokféleképpen írtak ennek előnyeiről, hátrányairól, valamint az elmúlt időszak tapasztalatairól. A Szabadkai Nyári Akadémia egyik szakcsoportját is ennek a témakörnek szentelte. A pedagógus-továbbképzés egyik előadója a magyarországi Prievara Tibor volt, aki a TanárBlog írójaként és alapítójaként lehet ismerős olvasóinknak. Emellett a nevéhez fűződik a #school oktatási keretrendszer létrehozása is, valamint Nádori Gergellyel együtt A 21. századi tanár és A 21. századi iskola című könyvek szerzője. A távoktatásban használatos platformokról, a televíziós tanórákról, a TanárBlogról és a #school-ról kérdeztük.
Az előadásában elhangzott, hogy a távoktatás során nem minden magyarországi iskolában dolgoztak egységes rendszer vagy platform alapján a tanárok a diákokkal. Mit gondol, mennyire lett volna hatékony az oktatás, ha országos szinten bevezetnek egy egységes platformot?
– Úgy gondolom, hogy az országnak nem feltétlenül kell egy egységes platformot bevezetnie. Az előadásomban azt mondtam, hogy az iskoláknak, a kisebb közösségeknek kellett volna egy egységes platformot bevezetniük. Ezt több intézmény meg is tette. Ennek több előnye van. Az egyik az, hogy a kommunikációs csatornák nem sokoldalúak, tehát nem tíz-tizenötféle csatornát kell figyelniük a diákoknak, hanem egy csatornán írnak nekik a tanárok. A terhelés időzíthető és látható volt, mivel a tanárok tudták, hogy mit és milyen feladatokat adnak a tanulóknak a kollégák. Ahol ezt nem csinálták meg, ott mindenki a sötétben lövöldözött. Rossz volt azt látni, hogy a szülőknek, a diákoknak és a tanároknak fogalmuk sincs arról, mi folyik, kinek mit kell csinálnia, hova kell küldenie. Voltak olyan iskolák, amelyek az elején egy kicsit lebénultak, majd három-négy hét múlva kezdtek magukhoz térni, és bevezettek valamilyen rendszert. Ott a diákok sokkal jobban érezték magukat. A tanároknak nem tudom, mi a jó. Valószínűleg az, ha azt a platformot használják, amelyet megszoktak, és könnyebben tudnak kezelni. A kérdés az, hogy kinek az érdekei fontosabbak, és milyen szempontoknak kell elsőbbséget élvezniük. Úgy gondolom, hogy egyrészt a diákok érdekei a fontosabbak, másodsorban pedig az oktatási folyamat mégis transzparensebben tudjon folyni.
Szerbiában is hasonló volt a helyzet. A távoktatás során a diákok a televíziós órákat is tudnák követni. Ezek a főbb tantárgyakat fedték le, és tananyagkiegészítésként, útmutatóként szolgáltak. Mit gondol a televíziós órákról? Mennyire hasznosak azon diákok számára, akik otthonról követik az oktatást?
– A televíziós oktatás egyrészt jobb, mint a semmi, mert vannak olyan helyek, ahol más módon nem lehet elérni a diákokat. Másrészt egy kissé anakronisztikusnak érzem 2020-ban az iskolatévét, ahol délután négytől fél ötig le kell ülni a képernyő elé, hogy megnézhessük a negyedikes matekot. Az internet korában sokkal hatékonyabb egy olyan platformot létrehozni valamelyik médiumnak, ahol elkészítenek valamennyi felvételt, és ezeket valamilyen rendszerben elérhetővé teszik. A diák vagy a tanár az interneten tud válogatni ezek között. Ha valami nehézkesen működhetett az, hogy esélytelen volt elkapni pont azt a matekórát, amelyre szükségem van. Ellenkező esetben ha a negyedikes tananyagot több adáson át lefedik, akkor nagyobb eséllyel tudom kiválasztani azt a videót, amelyikre szüksége van, sőt, vissza tudom nézni, újra tudom játszani. Lehet, hogy annyira lelkes leszek, hogy több videót is megnézek.
Gyakorló tanárként mely platformokat ajánlja a pedagógusoknak? A kezdő tanárok számára melyek a legjobb rendszerek?
– Nem az a lényeg, hogy kezdő valaki vagy haladó valaki, hanem az, hogy az iskola milyen rendszert tud bevezetni. Ha mindenki össze-vissza csinál mindent, akkor egy jó rendszerben végzett jó pedagógiai munka gyakorlatilag teljesen hatástalan marad. Nem lehet önállóan jó döntéseket hozni. Ezért gondolom jó megoldásnak azt, hogy minden pedagógus a saját iskolája vagy a tankerület közösségében gondolkodjon. Nem kell egy egész ország szintjén gondolkodni. Arra kellene figyelni, hogy a közösségen belül próbáljunk minél hatékonyabban dolgozni. Ha arra kérnek, hogy ajánljak egy eszközt, amely mindenki számára jó, az olyan mintha arra kérnének, hogy ajánljak egy autót, amely mindenki számára megfelelő. Nem fogom ugyanazt az autót ajánlani egy Budapest belvárosában élő négygyermekes családnak vagy egy, a Riviérán élő filmsztárnak. Az a baj, hogy ha a technológia felől közelítjük meg a kérdést, akkor valószínűleg rossz válaszokat fogunk kapni. Elsősorban iskolai szinten kell rendszert választani. Második körben ennek használatát iskolai szinten kellene támogatni. Én kineveznék néhány felelőst, akiknek az lenne feladata, hogy segítsen megoldani a kollégáknak. Ezekről valamilyen írásos fórumot kellene vezetni. Valószínűleg többen felteszik ugyanazt a kérdést, ily módon a problémamegoldás iskolai szinten is kivitelezhető. A tesztelésnél, az értékelésnél teljesen másképp kellett gondolkodnunk. A dolgozat és a feleltetés voltak eddig az értékelés alappillérei. Ez a távoktatásban nem működött, hiszen nincs az a dolgozat, amelyet nem tudnak kipuskázni. Egy konferenciabeszélgetés keretében négyen-öten megoldják vagy a legjobb tanuló megoldja, megosztja a képernyőjét, és a többiek másolhatják. Olyan feladatokat kell adnunk, amelyeknél nincs jó megoldás. Olyan feladattípusokra és projektekre kell gondolni, amelyeket nem mérünk. Az, hogy egy diák mennyire csal, annak két meghatározó eleme van: mennyire tartja hasznosnak és mekkora a tétje a dolgozatnak.
A Tanárblogon évek óta hasznos tartalmakat tesznek közzé a digitális oktatással kapcsolatban. Mi hívta életre ezt a honlapot, illetve kinek az ötlete volt ennek létrehozása?
– A bennünket feszítő szakmai kommunikáció hívta életre. Tizenegy évvel ezelőtt kezdem el, és Nádori Gergely biológus kollégám pedig fél év után csatlakozott, és onnantól kezdve számolhatjuk a Tanárblog létezését. Egy olyan helyen dolgoztunk közösen másodállásban, ahol különböző szakmai cikkeket publikáltunk. Amikor az a munkahely megszűnt, úgy gondoltuk, hogy szívesen folytatnánk tovább. A blogon több mint hatezer cikk van. Most már nagyon sokan olvassák, havonta negyven-ötvenezer különböző olvasónk van. A koronavírus ideje alatt volt olyan cikk, amelyet több százezren olvastak. A titka nagyon egyszerű. Azt szoktam mondani, hogy olyan, mint a fű Angliában. Nem kell hozzá más, mint némi fűmag, víz, hatszáz év, és ilyen szép lesz. A Tanárblog esetében az kell, hogy tíz éven keresztül minden reggel fel kell kelni, és munka előtt meg kell osztani egy cikket, kigondolni, hogy mi lesz a következő téma, megosztani egy kis tudást. Ez nagyon sokat változott. A Tanárblog elején sok volt az eszközközpontú cikk, például a legújabb szófelhő-alkalmazásról, tesztelő alkalmazásról... Most már azt látom, hogy minél több IKT-eszközt ismerek, annál kevesebbet használok. Inkább azt tartom fontosnak, hogy a pedagógiai folyamatokat minél kevesebb kitérővel, minél kevesebb eszköz használatával próbáljam támogatni.
A #school-lal mi a helyzet?
– Ebben az esetben egy olyan oktatási keretrendszert szerettem volna létrehozni, amely elsősorban pedagógiai szempontokat vesz figyelembe, nem pedig technológiai szempontokat. Jelenleg több mint százezer felhasználónk van a tanárok és a diákok körében. A koronavírus ideje alatt több mint tízezer digitális tananyag készült. Egyre több tanár és iskola használja ezt a rendszert. Ez az oktatási keretrendszer megpróbál a pedagógia felől közelíteni a digitális pedagógiához, nem pedig a technológia felől.
