Viszonylag rövid idő alatt meglehetősen sok negatív töltettel rendelkező, aggasztó információ jutott el hozzánk a mögöttünk álló periódusban. Néhány nappal ezelőtt kaptuk a hírt, mely szerint kirabolták, megverték Raša Popov irodalmár-újságírót, aki gyermekműsorairól, gyermekirodalmi alkotásairól vált híressé a hazai közvélemény körében. A 81 éves Popovot kiskorúak bántalmazták, egyikük 10, másikuk 11 éves. Nem sokkal ezután Ilija Vujačićra, a Belgrádi Egyetem Politikai Tudományok Karának dékánjára támadtak rá, miután többször is megfenyegették közösségi hálókon: mondjon le, mert ha nem ezt teszi, megbánja. Vojislav Šešelj radikális pártvezér sem rég tért haza közel tizenkét éves scheveningeni fogság után, s hazatértét annak a szélsőséges retorikának a visszatérése jellemezte, mellyel már jó ideje nem találkozott a hazai közvélemény, mely iránt azonban ennek ellenére is igen nagy fogékonyságot mutattak a szenzációhajhász lapok, csatornák. Mindemellett rálőttek Milan Beko üzletemberre, aki számos hatalmi struktúrával állt szoros kapcsolatban a 2000-ben bekövetkezett fordulat előtt és azt követően is.
Mindez megtörtént, mindez rossz érzést kelt a hírek egyszerű olvasójában, a híradók nézőjében. Nem tudja, véletlen-e, hogy ilyen hirtelen ennyi nemkívánatos információ árasztja el, vagy jelzésértéke van annak, amit lát és hall. Nem tudja, tartania kell-e attól, hogy a kilencvenes évekre jellemző hangulat visszatér és átveszi az uralmat a közéletben, vagy társadalmunk múló rosszulléte mindaz, ami történik, egyfajta kilengés, amellyel nem kell túl sokáig számolni, ami miatt nem kell hosszú ideig aggódni.
Abban a többség egyetért, hogy valami tényleg megváltozott, kibillent kicsit mostanra, még ha nehéz lenne is definiálni, hogy egészen pontosan mi nem stimmel a szerbiai társadalomban, mi az, aminek most szemtanúi lehetünk, s hova vezethetnek el bennünket a látottak. Ezekre a kérdésekre kerestünk választ, amikor Tamara Skrozzával, a Vreme közéleti hetilap újságírójával beszélgettünk.
Milyennek tűnik a mai szerbiai realitás a felsorolt aggasztó tények ismeretében?
– Az elmúlt hetekben meg a mögöttünk álló hónapokban történtek szerintem egyértelműen azt támasztják alá, hogy nem sikerült kigyógyulnunk azokból a betegségekből, melyekben a kilencvenes években szenvedtünk. Kiderült, hogy az akkori daganatos megbetegedésnek mára áttétei is kialakultak. Támadásokkal és agresszióval találkozunk ma mindenütt. Talán a legaggasztóbb, hogy valóban minden oldalon jelen van ez az agresszió. Mindeközben be kell látnunk, hogy nem tartjuk ellenőrzésünk alatt a helyzetet. Hogy nemcsak a daganat létezik, hanem az áttétek is, azt alátámasztja, hogy ezekről a jelenségekről csupán néhány médiumban lehet hallani. Még a kilencvenes években is nagyobb tere volt az információszerzésnek, mint ma. A jelen pillanatban ez a tér beszűkült néhány elektronikus és írott sajtótermékre, továbbá a közösségi hálókra. Mindazt, amit korábban megtehettünk a tereken, tiltakozásainkon, ellenállásaink során, ma a közösségi oldalakon tehetjük meg. Ha megnézzük, milyen a mai szerb közélet, akkor azt kell megállapítanunk, hogy hallgatásba burkolózott, miközben olyan dolgok történnek körülöttünk, amelyek ugyan nem rosszabbak, mint a kilencvenes években, de mindenképp számosabbak a jelenben.
Problémaként tekint-e a közvélemény érdektelenségére, fáradságára, lát-e ebben veszélyforrást?
– Nem értek egyet azzal a megállapítással, hogy a közvélemény érdektelen és fáradt. Én azt mondanám, hogy a félelem létezik, ami viszont sokkal rosszabb az előző kettőnél. Ha valaki ma olyasmivel foglalkozik, olyan cikket ír, ami ütközik a mainstreammel – a mainstream pedig Šešeljt, verekedéseket, leszámolásokat jelent –, akkor azzal a következménnyel kell számolnia, hogy keresztre feszíti a bulvársajtó, hogy nevét magas rangú állami tisztségviselők emlegetik sajtótájékoztatóikon, hogy hazugságokat és botrányokat illesztenek a nevéhez, s ezzel közvetett vagy közvetlen módon tönkre teszik az illető életét.
Milyen mértékben alakítja a szóban forgó kellemetlen hangulatot az említett bulvársajtó?
– Döntő szereppel rendelkezik. Nem csupán azért, mert a bulvársajtó eleve olyan, amilyen, hanem azért, mert ereje és befolyása annyira megnőtt, hogy a korábban komolynak számító médiumokat is rákényszeríti, hogy tudósítani kezdjenek bizonyos dolgokról, ezáltal bulvárosítva azokat. Nagy szereppel bírnak ezenkívül magában a félelemkeltésben is, hiszen, amint arról már beszéltem, pokollá teszik az életét mindenkinek, aki nem hajlandó alkalmazkodni az uralkodó sablonhoz.
Mire lenne szükség ahhoz, hogy ennek a folyamatnak a végéhez érjünk, s normális irányba kezdjünk haladni? Milyen következményekkel járhat a most tapasztalható helyzet?
– Fontos lenne nem elfeledkezni arról, ami ma történik, mert az a benyomásom, hogy a kilencvenes évek iskoláját nem fejeztük be sikerrel, s éppen azért történik ma velünk újra sok minden, mert könnyen elfelejtettük a múltat. Ismét elénk tárult a múlttal való szembesülés befejezetlen története, s a jelenünk egészen másként festene, ha ez a történet nem maradt volna befejezetlen. A következmények végzetesek lehetnek, azt nem kell bizonygatnunk, hogy itt bármi megtörténhet, a nem annyira távoli múlt bizonyítékként szolgál. Ha el akarjuk kerülni ezeket a végzetes következményeket és el akarjuk kerülni azt, hogy végérvényesen elhallgattassanak bennünket, akkor a fennálló veszélyek ellenére is még időben el kellene kezdenünk beszélni. Nem csupán a közösségi hálókon. Aktívabb szerepet kell vállalnunk abban a társadalomban, amelyben élünk. Nem hagyhatjuk, hogy a történések mellettünk maguktól történjenek. Kevés az olyan tér, amely ma lehetőséget ad a beszédre, de jó lenne, ha legalább ezeket kihasználnánk. Beszélnünk kell, tiltakoznunk kell, sikoltoznunk kell megállás nélkül. El kell juttatnunk az üzenetet azokhoz, akik hozzánk hasonlóan éreznek, akik nem boldogok mindazzal, amit maguk körül tapasztalnak. Ki kell mondanunk, hogy fáj, ha bolondot akarnak csinálni belőlünk, fáj, ha valakinek a bántalmazásáról olvasunk, fáj, ha hazugságokkal traktálnak bennünket. Tudatnunk kell, hogy még mindig látunk és hallunk, s fel tudjuk érni ésszel, mi folyik itt.
