A Magyar Szó újvidéki székházába látogatott el tegnap Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, ahol Varjú Márta főszerkesztővel folytatott rövid beszélgetést. A látogatás alkalmat adott arra is, hogy néhány aktuális témát vessünk fel s azokról kérdezzük az MNT vezetőjét. Hajnal Jenő elsőként a hetvenedik életévét betöltött Magyar Szóról mondott néhány gondolatot.
– Nemrégiben a Kárpát-medence egyik legrégebbi magyar napilapját köszönthettük. Egy olyan napilapot, amelyik meghatározta az életünket, de nemcsak a miénket, hanem szüleink életét is, s azoknak a generációknak a gondolkodását, amelyek e hetven év alatt váltották fel egymást. Azért fontos időszak ez a hetven év, mert sokféle múltbeli örömet és fájdalmat, történelmi időszakot foglal magába. A Magyar Szó mindig fel tudta mutatni ennek a közösségnek az értékeit, képviselni tudta azokat. Egypártrendszerben is, rendszerváltásokban is azt kell látnunk, hogy a Magyar Szó elkötelezettje volt e vidéknek. Mindez azonban a kilencvenes években mutatkozott meg a leginkább. Egyedülálló példa volt az, ahogyan a Magyar Szó szembe ment az akkori hatalomnak, megmutatta erejét, elszántságát. Kapcsolatot tartott az itt élő emberekkel akkor is, amikor alig lehetett megszólalni a cenzúra miatt. Ez az átgondoltság és odafigyelés szerencsére ma is jellemzi a lapot. Tanulmányaim során egy időben a Magyar Szó ünnepi vezércikkeit vizsgáltam. Tanúságos cikkek voltak ezek, pontosan azt mutatták, hogy az egypártrendszeren belül a kötelező vezércikkek hogyan tudnak egyszer csak átalakulni, az emberek felé fordulni. Egy időszakban azt láttuk, hogy a vezércikk verssé, irodalmi művé változott át. Az akkori főszerkesztő már úgy érezte, hogy nem vállalható hagyományos vezércikk napi politikai kinyilatkoztatásként, ezért versként volt ott.
– Annak bizonyítéka mindez, hogy mennyire lényeges a szerkesztőségi álláspont, vélemény. Egy szellemiséget kell tükröznie. Tény, hogy e társadalom sohasem tudta ezt a lapot annyira elkényeztetni, hogy az annál dolgozó munkatársak minden gondot feledtető anyagi jólétben dolgozzanak. Ennek ellenére a Magyar Szó mindvégig megmaradt nekünk. Mára megváltoztak az olvasói szokások. A gond ma sem a Magyar Szó árában van, inkább annak a közvetlen kapcsolatnak a fenntartásában, ami régen létezett az olvasók és a szerkesztőség között. A kihívásoknak a lap, azt hiszem, megpróbál az internetes jelenlétével eleget tenni. Azt látom ugyanakkor, hogy nincs olyan ember, aki ne lapozná át a Magyar Szót, ha eljut hozzá. A hétvégén a Kárpát-medencei Kulturális Fórum vendégei jártak Zentán, a legelső a napilapunk volt, amihez a könyvtárban hozzányúltak.
A tavalyi év végén felálltak az MNT szaktestületei, nem túl régen alakult meg maga az új MNT. Milyen tervek fogalmazódtak meg a következő hónapokra, főleg a nyomtatott sajtót illetően?
– Komoly tervek vannak. Az idei év elsősorban arról fog szólni, hogy újragondoljuk a megszületett stratégiákat. Mi az, amit meg kell őrizni, amit tovább kell vinni. Senki sem gondolta e stratégiák megszületésének pillanatában, hogy egy-két év alatt ennyi minden megváltozhat a világban. Újra kell gondolnunk mindent. Az egész életünket. Közösségünk hihetetlen sebességgel fogyatkozik. Tennünk kell valamit, a tenni akarásban pedig a nyomtatott sajtó nagy szerepet vállalhat. Rá kell vennünk az embereket arra, hogy minél nagyobb számban olvassák a lapot. Ha ezt elérjük, akkor máris könnyebb lesz számukra gondolatokat megfogalmazni. A gondolat az újságban megjelent képekből, cikkekből áll össze. Kérdés, hogy mit üzen e gondolat. Arra ösztönöz-e engem, hogy itt maradjak, s meghozzak bármilyen áldozatot, vagy arról szól, hogy az elinduláson töprengjek. A médiának hihetetlen nagy felelőssége van, ezt a felelősséget elviselni is nehéz. Ma mindenki ebből a tájékoztatásból szűr le következtetéseket, ezek alapján alakítja ki saját gondolatait. Hogy ez mivé válik a tettek mezején – ez határozza meg a média felelősségét. Ezt a felelősséget kell a Magyar Szónak is a vállán viselnie. Ilyen szempontból nagy rokonságot vélek felfedezni a napilap és az MNT között. Nem az alapítás jogán, hanem e felelősség kapcsán, annak a feladatnak a kapcsán, hogy hogyan tudnak a helyben maradást, a szülőföldön boldogulást elősegítő üzeneteket eljuttatni a közösség tagjaihoz.
A szülőföldön maradás, a gyökerek mindig köthetők bizonyos szimbólumokhoz is. Ha jól tudom, ebben a témakörben is van előrelépés most, a Tartományi Műemlékvédelmi Intézetben folytatott megbeszéléseket követően.
– Ha a múltban keressük az identitásunkat meghatározó szimbólumokat, akkor azt kell mondanom, a vajdasági magyarság szempontjából az egyik ilyen jelkép, emblematikus hely az aracsi pusztatemplom. A pusztatemplom mint szakrális hely, mint műemlék, mint romosságában megjelenő vizuális forma. Két évvel ezelőtt kezdtünk el egy konferencián tárgyalni ennek a jelentős műemléknek a jövőbeni sorsáról. A fejlesztéseknek olyan irányba kell haladniuk, hogy egy fenntartható jövőképpel rendelkező, a kulturális turizmusba teljesen beleilleszthető koncepció szülessen. A mai megbeszélésen konstatáltuk, meddig jutottunk el. Nemcsak egy kövesút épült ki, nemcsak a rekonstrukciós és állagmegőrzési munkálatok vették kezdetüket, hanem a környék is szépül folyamatosan, a szerbiai felelősökben is tudatosodott, hogy az egyik legjelentősebb hazai emlékről van szó. A templom mellett az északi oldalon volt egy kolostor, a déli oldalon helyezkedett el maga a település, egy folyó vette körül védelmi vonalként, a helynek bástyája, kikötője volt. A feltárásra váró legszűkebb terület is harminc hektárnyi. Ma a törökbecsei önkormányzat képviselőivel, valamint a műemlékvédelmi intézet igazgatójával és restaurátorával arról beszélgettünk, hogy ezeknek a területeknek a cseréje hogyan valósulhatna meg. Fel tudna-e Törökbecse az ottani földbirtokosoknak földterületeket kínálni másutt, hogy a pusztatemplom körüli övezet a község tulajdonát képezze, s védett területté váljon. Nyilvánvaló, hogy a mezőgazdasági termelés folyhat majd továbbra is e területen, de olyan környezetvédelmi szabályok mellett, melyek megfelelnek a terület védettségének. A statisztikai adatok szerint több mint ezer olyan csoport járt tavaly Törökbecsén, amelyik megtekintette az aracsi pusztatemplomot. Tavaly elkészült az út, térkamerát állítottunk, így figyelemmel kísérhető, mi történik a műemlék helyszínén. Szóba került ma a villanyáram bevezetésének lehetősége is. Meg kell vizsgálni, a régi tartalmak közül melyeket lehetne újból itt megjeleníteni. Meg kell erősíteni a torony alatti talajt, hogy idővel egy kupolát is kapjon a torony a restaurálás során. Éppen a Magyar Szó számolt be arról tavaly, hogy egy júliusi vihar ledöntötte a rózsaablakot, melyet követően annak külső keretét gyorsan felújították. A magyarországi szakemberekkel együtt meg kell győznünk a helyi műemlékvédőket arról, hogy gyorsított tempóban dolgozzunk, uniós forrásokat is kihasználjunk. Szerencsére nem egyedülálló eset az aracsi templom felújítási szándéka, kapcsolatban áll a bugaci templomrom restaurálásával és a tarcali, Fruška gorai dombói kolostor-komplexum felújításával is. Kapcsolatba léptünk a pécsi egyetemmel, az idén el kellene végezni Aracson az úgymond légi felvételek elkészítését, a földradar módszer és a szkennelés útján történő helyszínelemzést. Ezek segítségével össze lehetne gyűjteni a rendelkezésünkre álló tudásanyagot, fel tudnánk virtuálisan építeni a pusztatemplom körüli térséget, így el lehetne dönteni, meddig bontanánk le, mit ásnának ki, hogy látványban is megjelenítsük az ottani műemlékeket. Magán a pusztatemplomon természetesen nem esnének nagyobb változások, hiszen azt a jelenlegi jelkép szerint, romosságában kell megőriznünk az utókornak.
