Mára már tényként kezelendő, hogy az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó országokban élő nemzeti kisebbségek védelmének és jogaik erősítése tekintetében a legkomolyabb küzdelem a csatlakozás folyamatában zajlik. Amikor egy ország már csatlakozott az EU-hoz, igencsak beszűkülnek a lehetőségek, hiszen a későbbiekben az EU-t ez a kérdéskör valós mélységeiben nem igazán érdekli. Erről és ehhez hasonló kérdésekről volt szó a Magyar Nemzeti Tanács szervezésében a közelmúltban megrendezett hagyományos jogi tanácskozáson. Dr. Korhecz Tamás egyetemi tanár Kisebbségvédelmi standardok kialakítása az EU csatlakozás folyamatában címmel készített tanulmányt, illetve mutatta be azt a tanácskozáson. Lapunknak nyilatkozva egyebek mellett arról beszélt, hogy mire számíthat ebben a folyamatban a vajdasági magyar közösség, vagy mire kellene különösen odafigyelnie a magyarság politikai képviselőinek.
– Tanulmányomban két kérdésre kerestem a választ: az EU eddigi kelet-európai bővítése során a kisebbségvédelem tekintetében, a koppenhágai kritériumok mentén mit követeltek a csatlakozni kívánó országoktól, valamint azt, hogy mit kér számon az EU kisebbségvédelmi normaként Szerbiától. Ami a korábban csatlakozott 13 országot – java részt közép-kelet-európai, volt kommunista államot – illeti, az EU magatartását három dolog jellemezte: a saját kisebbségvédelmi normák hiánya, a következetlenség, illetve az improvizáció, valamint a politikai opportunizmus. Az EU mára már felismerte, kisebbségvédelem tekintetében nincsenek saját standardjai és szakértelme, ezért egyre inkább elkezdett együttműködni az EBESZ szakértőivel és az Európa Tanáccsal, az egyetlen olyan nemzetközi szervezettel, amely valóban fel tud mutatni valamit a kisebbségvédelmi mércék tekintetében. Így például az EU a csatlakozó országokat rákényszerítette az ET kisebbségvédelmi keretegyezményének becikkelyezésére, megkövetelte a kirekesztő állampolgársági törvények módosítását, valamint megkövetelte egy antidiszkriminációs jogszabály elfogadását. A korábban csatlakozott országokhoz viszonyítva a kisebbségvédelmi követelményeket Szerbia esetében fogalmazta meg az EU a legvilágosabban. Elsősorban azt várja el az EU Szerbiától, hogy teljesítse az ET kisebbségvédelmi keretegyezménye harmadik monitoringja alkalmával a tanácsadó testület által megfogalmazott ajánlásokat. Ezeken az ajánlásokon belül öt dolgot kiemelkedően fontosnak tart az EU: a romák helyzetének jobbá tételét, a szerbiai nemzeti kisebbségek a szerbiai társadalomba való integrálásáról szóló stratégia elkészítését, a részarányos foglalkoztatást a közszférában, a nemzeti tanácsokról szóló törvény módosítását a jelenleg meglevő visszásságok orvoslásának érdekében, a meglevő törvények betartatását a hivatalos nyelvhasználat, az oktatás, a média és a vallásszabadság területén. Mindehhez egy konkrét kötelezettség is kapcsolódik: Szerbia év végéig a nemzeti kisebbségek képviselőivel együttműködve köteles kidolgozni egy kisebbségi akciótervet, amely elsősorban arról szól majd, hogy az ország hogyan tervezi hatékonyan biztosítani a nemzeti kisebbségek jogait.
Miért jó és miért rossz, hogy Szerbiától kisebbségvédelem tekintetében az EU a korábban csatlakozott országokhoz képest konkrétumokat vár el?
– Az egyértelmű, hogy miért jó, hiszen például a kisebbségek részvételével elkészítendő akciótervbe konkrét intézkedéseknek, terveknek kell kerülniük. A konkrét elvárások miatt megtörténhet azonban, hogy tovább lassul Szerbia csatlakozási folyamata, az pedig a nemzeti kisebbségeknek is érdeke, hogy az ország belátható időn belül uniós tagállammá váljék – persze nem minden áron. És azt is fontos tudatosítani – főleg azokkal, akiknek illúzióik vannak az EU által számon kérhető kisebbségvédelmi standardok tekintetében –, hogy azzal, hogy az EU elvárásai nagyon egyértelműek, a kör már be is zárult. Több oldalról is hallhatunk egy olyan kommunikációt – akár Magyarországon, akár itthon, a magyar–magyar belpolitikán belül –, amely csak azért hangozhat el, mert nem mindenki ismeri azokat a dokumentumokat, amelyek alapján az EU megfogalmazta saját standardjait. Ezekben a dokumentumokban pontosan megtalálható, hogy az EU mit vár el Szerbiától, azon felül viszont semmit. Azok, akik megpróbálnak olyan témákat az asztalra tenni, amelyekre vonatkozólag az ET tanácsadói testületének nem volt kifogása, azok gyakorlatilag egy ajtó nélküli falon próbálnak átjutni. Ezért kell tisztában lenni azzal, hogy mely területeken lehet Szerbiától bármit is számon kérni, és melyek azok a területek, amelyek vonatkozásában sem Magyarországnak, sem a hazai magyar politikumnak nincsen mozgástere. Azzal is tisztában kell lenni, hogy az ET tanácsadói testületének bizonyos észrevételei nem a mi malmunkra hajtják a vizet. Például a kisebbségi autonómia vagy a nemzeti tanácsok vonatkozásában az ET nemhogy nem kéri számon az eddigiekhez képest nagyobb jogosítványok odaítélését, hanem retorikai szempontból a nemzeti tanácsok nem kellőképpen ellenőrzött hatalmára mutat rá, és keményen bírálja a domináns politikai pártok kirekesztő politizálását a nemzeti tanácsokban, legyen szó akár nemzeti, akár országos politikai csoportosulásokról. Tehát a kisebbségi autonómia bővítésének tekintetében nem tudunk erőteljes követelésekkel előállni, sőt, készen kell állnunk bizonyos megjegyzések kivédésére. Az ET azon álláspontját is szakszerűtlennek tartom, hogy a szerbiai nemzeti tanácsok egyenlő finanszírozását tartja támogatandónak, és nem a jelenlegi, a teljesítményhez, az intézményrendszerhez kötött finanszírozást. Azt is érdemes kiemelni, hogy a közoktatás területén magyar szempontból az ET jelentése szinte semmit nem kifogásol, így nincsen mibe kapaszkodni és bármit is indítványozni. Összegezve: a számon kért standardok elemzését követően egyértelművé válik, hogy azok, mondjuk, az MNT eddigi gyakorlatára nézve inkább veszélyt jelentenek, mintsem valamiféle lehetőséget az eddigi autonómia kiterjesztésére. Mind emiatt kell megpróbálni úgy befolyásolni az akciótervet, hogy abból mégis kézzel fogható eredmények szülessenek a magyar közösség javára. Ez egyebek mellett két dologtól is nagymértékben függ: a szerb sajtóval és a civil szférával való kommunikációtól, valamint a többi nemzeti tanáccsal való együttműködéstől. Olyan hónapok állnak előttünk, amelyek során hihetetlenül fontos lesz, hogy kivel hogyan értünk szót, és kinek hogyan tolmácsoljuk érdekeinket. Ebben az időszakban a szakértelem olyan fontossá válik, mint még szinte soha. Sajnos már most látom, hogy a szakmaiság követelménye nem érvényesül, hiszen nem a legerősebb embereink ülnek ott az asztalnál.
A magyarság számára milyen vonatkozásban jelenthet előrelépést a kisebbségi akcióterv?
– A szerb kormány érdeke az, hogy az akciótervben a lehető legkevesebb problémára való reakció kerüljön megfogalmazásra a lehető leghosszabb végrehajtási határidővel és a lehető legkevesebb konkrét számon kérhető intézkedéssel. Nekünk pedig az lenne az érdekünk, hogy azokon a területeken, amelyeken a leginkább szorít a cipő, a legtöbb konkrét, számon kérhető intézkedés kerüljön a csomagba, de úgy, hogy a monitoring eszközei is helyet kapjanak az akciótervben. Hihetetlenül fontos, hogy szakszerű érvekkel álljunk elő, hiszen nem mindegy, hogy a javaslatok illeszkednek-e a szerbiai jogrendbe, mennyibe kerül végrehajtásuk, vagy végre lehet-e egyáltalán hajtani őket. Ezért szükséges a szakmaiság. Rosszul cselekednénk, ha nem vennénk észre, hogy amit majd elfogadnak, abban semmi konkrétum nincsen, vagy hiányzik a teljesítmény mérésének a mechanizmusa. Az is hiba lenne, ha a dokumentumba a lehetetlent próbálnánk beleépíteni – például olyanokat, amelyek nem illeszkednének a jogrendszerbe vagy az alkotmányjogi keretbe –, hiszen ezek a javaslatok eleve elvéreznének.
Mely területeken „szorítja leginkább a cipő” a vajdasági magyarságot a kisebbségvédelmi standardok tekintetében?
– Az egyik a nemzetiségi autonómia, vagyis a nemzeti tanácsok helye, szerepe, működése és az ezen keresztül megvalósuló érdekérvényesítés. Ezen a területen fontos lenne elhárítani azokat az akadályokat, amelyeket az alkotmánybíróság döntése eredményezett. Az alkotmánybíróság számos területen nagyon korlátozó módon értelmezte a kisebbségi önkormányzatiságot, ezért oda kell figyelni, hogy a nemzeti tanácsokról szóló törvény módosítása ne erre a logikára épüljön. A kiemelt intézmények és az alapítói jogok átvétele is megoldandó kérdés, hiszen ezen egyrészről ma ezekre egy bizonyos obstrukció, másrészről pedig a nem teljesen rendezett jogi eljárás jellemző. Ezenfelül pontosítani kellene a különböző hatóságok és a nemzeti tanácsok viszonyrendszerét. Olyan kérdésekre is választ kellene adni, amelyek kritikusan jelennek meg az ET dokumentumaiban: például a politikai pártok szerepe és súlya a nemzeti tanácsokban, a nemzeti tanácsok ráhatása a médiára, valamint a média alapítói jogainak a kérdése. Nem az a kérdés, hogy mondjuk az MNT lehet-e alapítója médiának, vagy sem, hanem az, hogy alapítóként mibe szólhat bele, és mibe nem. Az ET ezzel a kérdéssel is foglalkozik. A magyarság számára a törvények végre nem hajtásában észrevehető problémák – elsősorban a hivatalos nyelvhasználat vagy a részarányos foglalkoztatás területén – megoldása is égető. Ezeken a területeken valóban érdemben segítheti az előrelépést az akcióterv, ha a szakmaiság maximális figyelembe vételével alakítják majd ki.
