Horvátország ünnepel, Szerbia gyászol. Kedden volt húsz éve, hogy Horvátországban megkezdődött a négynapos katonai-rendőrségi hadművelet, a Vihar. A szerb kormány az idén gyásznappá nyilvánította augusztus 5-ét. A bejelentések értelmében a közeljövőben kezdeményezik a törvénymódosítást, amely által hivatalossá válna a gyásznap. Horvátország és Szerbia igencsak eltérő módon vélekedik a hadműveletről, amelynek eredményeként megszűnt a Krajinai Szerb Köztársaság államképződmény, 220 ezer horvátországi szerb pedig kénytelen volt elmenekülni otthonából. Lapunknak a téma kapcsán dr. Mészáros Zoltán történész értékelt.
Történész szemmel hogyan írná le a Vihar hadműveletet?
– Talán a legszabatosabb meghatározás az lehetne, hogy a Vihar hadművelet az utolsó nagy hadművelet, amellyel az 1991-ben kikiáltott, Jugoszláviából kivált Horvát Köztársaság visszafoglalta a tőle elszakított területeket. Ezt követően nagyobb hadműveletek nem voltak, és Horvátország az egyéb, Szerbiához közel eső területeit tárgyalásos úton szerezte meg. Ez azonban egy meglehetősen hűvös megfogalmazás, amellyel a mindennapokban nem sokra megyünk, és az ember több oldalról több minősítést hall, amitől esetleg zavarba is jöhet. A „végső igazság”, a „fehéren-feketén” válasz pedig nem nagyon lehetséges, mert az egy-egy történész álláspontjától függ, hogy ki mit emel ki, ki mire helyezi a hangsúlyt. Azt hiszem, hogy a szó szoros értelmében is tucatnyi olyan fontos mozzanat van, amely mentén értelmezhetnénk a Vihar hadműveletet. Az egész délszláv széthullást, és az azt kísérő háborúkat érdemes lenne magyar nyelven is monográfiában feldolgozni, a kérdés csupán az, hogy ki, mikor és hogyan. Ami engem illet, soha egy pillanatra nem értettem egyet Milošević politikájával, és senkivel sem, aki az embereket egymás ellen uszította történelemre, vallásra vagy bármi másra hivatkozva. Szerb részről Jugoszlávia megőrzéséhez sokkal több jóindulatra, nagylelkűségre lett volna szükség, nem pedig fenyegetésekre, minősítgetésekre. A nyolcvanas évek második felében Belgrádban szinte mást sem csináltak. Az pedig más kérdés, hogy a többi tagköztársaság részéről mire lett volna szükség. Így a Vihar hadműveletet lehet a miloševići politika, továbbá a szerb nemzet kudarcának, horvát győzelemnek, a helyi, addigra már szinte teljes egészében szerb lakosság tragédiájának és még másnak is minősíteni. Nekem személy szerint és történészként meg kell próbálnom tárgyilagosan megközelíteni a témát, meghallgatni mindkét oldalt, és megismerni a lehető legtöbb véleményt, ez után pedig végiggondolni az egészet – bár csak úgy tehetném ezt, hogy a különböző releváns levéltárakban kutatok – és nem szabad senkinek sem segítenem a gyűlölködésben.
Mit kellene tennie a két államnak, hogy az eddigiekhez képest eredményesebb legyen a megbékélés?
– Azt hiszem, hogy érthető, hogy a két államnak mást jelent ez az évforduló. Nem valószínű, hogy ez a jövőben változni fog, hiszen a Vihar hadművelet az egyik félnek vereséget, a másiknak győzelmet hozott. A megbékéléshez első lépésként akarni kell a megbékélést. A mostani ünnep és „ellenünnep” nem ezt tükrözi. Tehát a konkrét válaszom a kérdésre, hogy akarni kell a megbékélést. Aztán, ha ez a kormányok szintjén nem megy, akkor nem kell erőltetni. Az a lényeg, hogy ne akadályozzák a két állam polgárainak kapcsolatát, és ne háborúzzanak.
Milyen szerepet kellene ebben a folyamatban betölteniük a történészeknek?
– Nem a történészeké a főszerep, hanem a ma politikusaié. A történészek, ha nem akarnak kiszolgálni semmilyen politikát, publikálniuk kell kutatásaik eredményét, és megalapozott, de nem megfellebbezhetetlen véleményüket is kifejteni. Igyekezniük kell megérteni az eseményeket, és kevésbé megítélni őket. Valójában ezzel szolgálják a politikai elitet és minden polgárt is. Aztán mindez alapján, a mostani politikusok magukba szállhatnának, és kevésbé harsány propagandával feszülhetnének egymásnak, sőt, akár elkezdhetnének megbékélni is. Persze mindez attól függ, hogy mit is akarnak. Úgy néz ki, hogy Horvátországban harsány ünneplésben, Szerbiában pedig a keserűség mélységeinek felidézésében érdekeltek. Bennem ez nagyon rossz emlékeket idéz. A miloševići retorika egyik kedvenc témája volt a sérelmek felemlegetése.
Hogyan viszonyult Szerbia a Vihar során elüldözött emberekhez?
– Szerbia felelős az akkor elüldözöttekért, hiszen ha az akkori szerb politikai elit – amelynek a mostani a jogutódja – nem bujtogat, ha nem éleszti a polgárháborús tüzet, akkor másként alakulhatott volna az egész. Horvátország is felelős, hiszen a lakosság a hadművelet elől menekült. Amennyire lehet, kárpótolni kell az elüldözötteket, noha teljes mértékben sajnos nem lehet, mint ahogy másokat sem, akiknek a fiatalságuk, az egzisztenciájuk ment rá a délszláv felbomlás háborúskodásaira.
