Megrökönyödve fogadta a közvélemény az elmúlt néhány nap történését: Aleksandar Vučić miniszterelnököt zsarolással vádolták meg a sajtó hasábjain, ezért Vučić önként vetette magát alá poligráfos hazugságvizsgálatnak, amely az ország belügyminiszterének elmondása szerint bizonyította a kormányfő ártatlanságát. Az is kiderült, hogy a kormány és annak első embere ellen komoly hadjárat van folyamatban. Az államcsíny szó is elhangzott. A megdöbbenés általános volt, a szerbiai társadalom pedig ismét két táborra oszlott: azokra, akik egyetértenek azzal, hogy az ország integritása veszélyben van, és azokra, akik semmit nem érzékeltek mindebből. A rendkívüli állapot vagy helyzet hangulatát idéző kedélyállapot megteremtése már jóval korábban megkezdődött. Ezzel párhuzamosan egy másik elmélet népszerűsítése is egyre hangsúlyosabb formákat öltött a médiában: Aleksandar Vučić Szerbia megmentője, a prosperitás és a jobb jövő egyetlen záloga. Mihal Ramacs elemzővel beszélgettünk a téma kapcsán.
Hogyan értékeli az elmúlt napok történését?
– Szerbia abban a tekintetben is egyedülálló, hogy az ország miniszterelnöke hazugságvizsgálatnak vetette alá magát, méghozzá a vasárnapi ebéd elfogyasztását megelőzően. Egy olyan országban, ahol független a média, az emberek minden további nélkül értesülhettek volna arról, hogy Vučić egy adott napon vajon valóban a sajtóban emlegetett zimonyi kávézóban tartózkodott-e, ott egy bizonyos napilap igazgatójával találkozott-e, akit fivérével egyetemben bizonyos dolgokról faggatott, majd megzsarolt. Arról, ami november 29-én, vasárnap Szerbiában történt, Hollywoodban filmet forgatnának. Persze minden országban van néhány tíz elmebeteg vagy megszállott, aki hajlandó lenne megölni a miniszterelnököt. Ezért kell védeni a kormányfőt, az elnököt és a minisztereket, mint bárhol máshol a világban. Ezzel párhuzamosan azonban az átlagembert is meg kell védeni. A paranoiától.
Ha már a paranoiánál tartunk: a kormánypártok némelyikének képviselői rendszeresen a sajtó hasábjain adnak hangot abbéli aggodalmuknak, hogy egyesek – leggyakrabban mágnásokat, nagyköveteket és párttársaikat vádolnak – a kormány és Vučić ellen ténykednek. Mi értelme mindennek?
– Az olykor jellemző viták biztosan nem a nézetkülönbségekből fakadnak, hiszen az érdek erősebb érv az elveknél. A hatalmon lévő pártok és tisztségviselőik tisztában vannak azzal, jobb nekik, ha kitartanak egymás mellett. Ezért ügyelnek arra, hogy a sajtó hasábjain zajló leszámolások alkalmával soha ne lépjenek át egy bizonyos határt.
A miniszterelnök hajlamos magát messiásként, nélkülözhetetlenként, minden probléma egyedüli megoldójaként feltüntetni. Hogyan hat ez ez a társadalomra?
– Slobodan Milošević megsemmisítette az intézményeket, amelyekből egyébként sem volt sok. Zoran Đinđićnek még saját magát sem sikerült „megőriznie”. Sokkal hosszabb ideig volt hatalmon Koštunica és Tadić, akik ebből kifolyólag sokat tehettek volna az intézmények kiépítéséért és megőrzéséért. Eszükbe sem jutott ezt megtenni. Egy ilyen módon előkészített terep fogadta Vučićot. Ha Vučić indítványozná, hogy holnaptól a baloldali közlekedés lépjen életbe Szerbiában, vagy az idő mértékegysége a méter legyen, a parlamenti képviselők többsége fenntartások nélkül megszavazná az indítványt, a sajtó támogatná, az alkotmánybíróság pedig semmi kifogásolnivalót nem találna az újításokban. Nem viccelek. Vučić visszaél az emberek és a társadalom lelkiállapotával. Szerbia egyébként is hajlamos támogatni a messianizmust, Vučić pedig valóban elhitte, hogy a sors őt jelölte ki a kiválasztott nép vezetésére. Ez Vučićra nézve ugyanúgy veszélyes, mint az államra nézve.
Meddig lehet a hatalom alapja a messianizmus?
– A messiás olyan, mint egy angyalszerű lény, csodatevő és szeplőtelen. Olyasvalaki, mint Putyin Oroszországban. A két ország közötti párhuzam egyértelmű: Baba Vanga, a Tarabić fivérek, vagy valaki más, látnoki képességgel bíró személy megjósolta egy szép, bátor kiválasztott érkezését, aki jobbra fordítja népe sorsát, visszaszerzi Koszovót, vagy éppen Krímet, esetleg lehetővé teszi, hogy az embereknek ne kelljen dolgozniuk. Szerencsére Vučićot egyelőre nem fotózták le vadászat vagy halászat közben, nem mutatkozik félmeztelenül lovon, nem jégkorongozik, nem parádézik templomokban. Ő csak dönt, méghozzá mindenről. Uralkodóként és nem isteni lényként viselkedik. Nem kívánom dicsérni, annak azonban örülök, hogy Szerbia legalább az istenségeket nem tartja kívánatosnak. Annak viszont már kevésbé örülök, hogy elfogad mindenféle uralkodókat.
Miért vágyik a szerb társadalom továbbra is „vezérre”, aki iránt szolgai tisztelettel viseltethet, akit szinte bálványként imádhat?
– A pszichológusok és a szociológusok szerint az éretlen társadalmak igényelnek „nagyvezért”. Ezek olyan társadalmak, amelyekben az egyén nem szokott hozzá az önálló gondolkodáshoz vagy döntéshozatalhoz, és nem hajlandó vállalni a felelősséget tetteiért. Múlt héten hozták nyilvánosságra egy nemzetközi felmérés eredményét. Kiderült, hogy a paranoiai tekintetében Szerbia a harmadik helyet tölti be az egész világon. A szerbiai emberek többsége nem saját szemének vagy ítélőképességének hisz, hanem az intrikáknak és a pletykáknak. A világ legnagyobb részében a poligráfra játékszerként tekintenek. Valaki már akkor elvörösödik, és szíve majd kiugrik a helyéről, ha arról kérdezik, hogy paráználkodott-e, vagy ellopott-e egy almát. Megint másnak még csak a szeme sem rebben.
Mikor vált a kritika államcsínnyé?
– Fogalmam sincsen, hogy miért keresi a miniszterelnök olyan személyek és médiumok támogatását, amelyek semmiféle tekintéllyel nem rendelkeznek. Falusi gyerekként tudom, hogy faluhelyen az ember munkával szerezhetett magának tekintélyt. Történészként pedig azt tudom, hogy államcsínyt azok hajtottak végre, akik élvezték az ország katonaságának és rendőrségének a támogatását. Tudtommal Vučić élvezi a rendőrség és a katonaság támogatását. Ebből kiindulva vajon ki hajthatna végre államcsínyt? Esetleg a színészek, vagy a jegyszedők, vagy talán Milorad Dodik? Ha Vučić valóban fél Dodiktól, akkor Szerbia nem érdemli meg, hogy állam legyen.
Miért nem élvezi Vučić az értelmiségi réteg támogatását?
– Az ember tudja, hogy kivel lehet a piaci árakról, kivel az igazságügyről és kivel a földművelésről beszélgetni. Nem tudom, hogy kikkel barátkozik Vučić, vagy mérvadónak tartja-e bárkinek is a véleményét. Újságíróként mindig az adott terület ismerőit, kompetens interjúalanyokat szólaltattam meg. Aki azt hiszi, hogy mindenről mindent tud, az nem okos emberekkel kezd párbeszédet, hanem azokkal, akik bármiért megtapsolják. Szerbia ma nem olyan ország, mint amilyen huszonöt évvel ezelőtt volt. Miloševićet az akadémikusok többsége méltatta, kezdve Dobrica Ćosićtól és Milorad Pavićtól egészen Vasilije Krestićig. Az ő véleményüknek pedig súlya volt azokban az időkben. Vučićot Miloševićnél sokkal kevésbé érdekli az írók, esetleg a filozófusok és a szociológusok véleménye. Önelégült és öntelt.
Mivel érdemli ki Vučić és az SZHP a továbbra is töretlen népszerűséget?
– Valóban, Vučić továbbra is szokatlanul nagy támogatottságnak örvend. Népszerűségét és pártja támogatottságát javarészt az előző hatalomnak köszönheti. Egyesek azért támogatják, mert továbbra is a volt radikálist látják benne, és remélik, hogy végül mégis „átveri” az Európai Uniót vagy az Egyesült Államokat. Mások azért szeretik, mert hatalma van. A legnagyobb gondban azok vannak, akiknek nem szimpatikus: komoly ellenzék nincsen, azért ezek az emberek nem találnak alternatívát a politikai színtéren.
Milyen valós szerepet töltenek be a kormányban a miniszterek, akikhez a kormányfő nyilvánosan is olykor meglehetősen sértő módon viszonyul?
– Vučić csak kihasználja a körülményeket, ami ebben az esetben saját népszerűsége és az átlagember műveletlensége. Annak alapján, amit mondanak, az embernek az a benyomása támad, hogy a miniszterek együttesen nem olvasnak el évente száz könyvet. Vučić elődjeitől tanult. Sem Tadić, sem Koštunica nem önállóan gondolkodó emberekkel vette magát körbe, hanem olyanokkal, akik bármire hajlandóak voltak. Napjainkban a szerb parlament elnöke és az államfő is tudják, hogy ki a „főnökük”. A legtöbb miniszter fél a kormányfőtől, mert tudják, hogy egyedül tőle függnek.
