Pelikánok és kormoránok között a Gorgova tavon

A temerini Balog Pista és a dévaványai Széll Antal madarászbarátaimmal a Duna-delta vidékén eltöltött hatnapos terepjárásunk kezdetén a Duna legalsó Szent György-ágának partján, Mahmudiában lévő szálláshelyünkről a közeli Murighiol melletti sós tavaknál portyáztunk. Ott-tartózkodásunk második napján azonban már a háromfelé ágazó Duna által közrefogott lagúnák, csatornák sűrű hálózatával átszőtt, hatalmas Duna-delta Bioszféra-rezervátum szívét vettük célba. Motorcsónakot béreltünk, és bevitettük magunkat az egyik belső tóra (Gorgova), ahol reményeink szerint sok-sok vízimadár és a számunkra, madarász-természetfotós társaság számára talán a legvonzóbb látnivaló, a pelikánok várnak ránk.

Mahmudiai házigazdánk, a tusnádfürdői Boros Laci közvetlen szomszédja a nyugdíjas János bácsi (becsületes neve Ion, magyarul János) tavasztól őszig a turisták motorcsónakos fuvarozásából él. Hogy a bicegő János bácsinak mekkora a nyugdíja, nem tudtuk meg, de hogy egy-egy félnapos vízi fuvarért 300 lejt (1 euró = 4,6 lej) is elkér, azt mi is megtapasztaltuk. Húsz liter szuper benzint tankoltunk a csónakmotorjába, meg még 200 lejt is legombolt rólunk. De nem bántuk, a látni- és fotóznivaló kárpótolt mindenért.

A nappal mi is keltünk, és fél hatkor már vízre szálltunk. János bácsi motorcsónakjával Mahmudia kis kikötőjéből kihajóztunk a Szent György-ágra. Hajnali páralepel borította be a delta lagúnarendszerét. A vízen mindig hidegebb van, a mentőmellényeink alá-fölé meleg, széltől védő ruhát, fejünkre sapkát húztunk.

Út közben a reggeli párában a csatornaparti iszapzátonyokról, a víz fölé hajló fűzágakról a vizet kémlelő, lesben álló gémeket fotóztunk, kócsagok, bakcsók, szürke és vörös gémek behajlított nyakkal, a végén hegyes, fogazott élű csőrrel, mint valami felhúzott rugós szigonnyal, mozdulatlanul figyeltek. Időnként le-lecsaptak, megszigonyoztak egy-egy – a felszín közelében gyanútlanul úszkáló – halat. A gémek átlátnak a víztükör csillogó felszínén, szemük úgy működik, mint egy polarizációs szűrő. Az ember, ha a folyó vagy tó sima víztükre fölé hajol, akkor a saját tükörképét látja viszont.

A célhoz közeledve egyre szűkülő, lehajló, bókoló füzekkel kísért, kacskaringós csatornákon siklottunk tova, mígnem a keskeny csatorna egyszerre csak széles, tiszta vizű, süllőhínáros (jó oxigéntermelő és a halaknak ideális búvóhelyű) tóvá terebélyesedett.A süllőhínár a csónakmotor hajócsavarjára tekeredve lassította a haladásunkat. Ilyenkor János hátramenetbe kapcsolt, gázt adott és a hajócsavarról letekeredett a sok hínárszár.

A Gorgova tó bejáratánál, száraz fűzfa hegyében egy öreg rétisas fogadott bennünket, különösebben nem érdekelte a csónak megjelenése, de a biztonság kedvéért azért széles szárnyait kiterjesztve tovasiklott a fák sűrűje felé. A kora reggeli, csendes, tükörsima tavon a távolban néhány termetes pelikán, rózsás gödény úszkált. Biztató jel volt, hogy a lenyűgöző méretű, tíz kilót meghaladó tömegű és három méter szárnyfesztávolságú, hatalmas csőrrel és torokzacskóval felszerelt halászmadarakból többet is fogunk látni.

Csónakfuvaros Jánosunk tudta, hová kell vinni a vendéget, a tavon egyenesen az egyik ritkás nádas felé irányította csónakot. A gödénycsapat gyülekezőhelye volt ez. Egyre próbáltuk fékezni a Jánost, hogy lassabban, de nem tudtunk vele szót érteni, mi nem beszéltünk románul, ő meg más nyelven. Integetve próbáltuk lassítani a vezetésben. Kevés sikerrel. Ő csak húzta a gázt, és felriasztotta az erőteljes szárnycsapásokkal felszálló pelikánokat. Még nagyokat is kurjantott, hogy a hatás még nagyobb legyen, mi meg a fejünket fogtuk.

– Lassabban, lassabban!

Amikor végre alapgázon töfögött a csónakmotor, a gödények is megnyugodtak, a közelükbe siklottunk. Húsz-harminc méterről élvezetes volt látni az úszó gödénycsapatot, ekkor jutott csak igazán kifejezésre hatalmas termetük. Sorozatlövésre állítva kattogtak a fényképezőgépek…

Fél órát gyönyörködhettünk közvetlen közelről a gödényekben, közben persze kárókatonák húztak el mellettünk, kíváncsi sirályok röpültek át a fejünk felett. A nyílt vízen búbosvöcsök-pár úszott, majd tűnt el a víz alatt. Mozgalmas a deltavidék madármozgalma május utolsó dekádjában. Percről percre új látnivalót kínál a természetjáróknak.

Amikor végre valamennyire beteltünk a pelikánok nem mindennapi látványával, Ion, azaz a mi Jánosunk gázt adott – ezt szereti a legjobban –, és a tó vizét szelve egyszer csak fehér tündérrózsák között találtuk magunkat, nem messze innen pedig magas fűzfák, fűzbokrok sűrűje a tó képzeletbeli partján. A nyakig vízben álló fák koronája telis-tele volt kormorán-, azaz kárókatona-fészkekkel. Több száz pár nagy kárókatona között szürke gémek is költöttek. A termetes kárókatona-fiókák mindig éhesek, ilyenkor a szülők egész nap hordják nekik a halat, amelyből a Duna-deltában nincs hiány. A falánk kárókatonák mellett a tízkilós gödények is nagy halfogyasztók. Nem is szeretik őket a külső tavakon. Amikor valamelyik halastavon megjelennek a pelikánok, azonnal motorcsónakba pattan a halőr, és teljes gázzal a gödénycsapatra tart, hogy elriassza őket, még mielőtt csapatosan szervezett halfogásba kezdhetnének.