Az ítélő Krisztus

Kedvesem örökmozgó, őszinte örömömre számára a strandon való barnulás kínzás. Mondjuk, ez a nyaralásunk végén szembetűnő is volt. Mi ketten voltunk a legfakóbb korfui turisták. A következő célpontja a Pantokrator hegycsúcs volt, amit meg akart nézni. Egy kopár hegycsúcs, tömérdek tévétoronnyal és egy kolostorral. A hegycsúcs Korfu északkeleti részén található, 906 méterével ez a legmagasabb hegy a szigeten, a csúcsra hajtűkanyarok vezetnek. A csúcsáról egész Korfu belátható – ha dél felé nézünk, a főváros öble is; ha kelet felé tekintünk, Albániát láthatjuk, mely igen közel fekszik a szigethez; délkeletre Paxos és Antipaxos szigete tűnik fel; de különösen tiszta időben lehetséges, hogy a 130 km-re lévő Olaszországig is elláthatunk.

Eredetileg ő autóval szeretett volna menni, de én inkább a robogó mellett érveltem, de végül a kerékpár mellett döntöttünk: merthogy így fogunk a legtöbbet látni. Ebben nem tévedtem, de minden másban igen. A kerékpárkölcsönző tulajdonosa amikor megtudta, hova igyekszünk, vagy háromszor rákérdezett, hogy komolyan gondoljuk-e, és mennyire vagyunk rutinos bicajozók. Ó semmi gond, vajdasági gyerekek vagyunk, kiskorunk óta nyeregben ülünk – nyugtattuk meg. A tulaj meg is örült, hogy Szerbiából érkeztünk, hiszen túrázott már Palicson, így nyakamba akasztott egy bicajos hátizsákot, pumpával, svájci bicskák felszereltségét megszégyenítő szerszámos bicskával és két csere belső gumival. A bicajok komolyak voltak, elől-hátul tárcsafékkel. Mint az öreg mondta, szükségünk lesz rá, mert a hegycsúcsra vezető út 20 százalékos emelkedő.

Tizenegy órakor elindultunk. Csak két dologgal nem számoltam: a hegycsúcs 20 kilométerre volt a szállásunktól – 900 méter magasan. Alighogy elindultunk, beborult és esni kezdett. Ipsossban egy étterem terasza alatt vártuk a ítéletidő végét. Itt ácsorogva összebarátkoztunk egy magyar–német jegyespárral, Angival és Simonnal. Mivel Korfu időjárása nyáron leginkább egy szőke ciklonhoz hasonlítható, az egyórás zivatar után elindultunk. Az út több mint emberpróbáló volt, a látvány pedig csodás. Ahogy egyre feljebb kerültünk a  tengerből, egyre többet láttunk, a szárazföldön pedig olajfaerdők zöldelltek. A szigeten állítólag 5 millió olajfa van, emberből pedig csak 100 ezer. Valójában itt fogtuk fel, hogy miért is Görögország legzöldebb szigete ez a sziget. Mindenütt olajfák, fügefák, szőlőtőkék.

Alig értünk fel az út harmadáig, már kitikkadtunk. Útközben rájöttünk arra, hogy a füge nem más mint paraj  – minden szikralapedésből kinő. Néha-néha szakítottunk a terméséből. Az út menti szőlőtőkék elhanyagoltnak tűntek. Mintha senkinek sem kellenének. Egy csodaszép falun áthajtva szakítottunk egy fürtöt, és jőízűen megettük. Életem legfinomabb szőlője, ropogós volt, mint az alma, édes, mint a méz.

Egyre éberebben figyeltük, hogy hol lehet házi olívaolajat venni, mert egyre kevesebb olajfát láttunk. Körülbelül félúton, számtalan olívaolajos hirdetés után leltünk rá egy olyanra, ami megnyerte a tetszésünket: egy szőlőlugason állt a felirat, hogy olaj és olajfából készült szuvenír is vásárolható. Bementünk, s kisvártatva egy aranyos néni jelent meg. Kérdeztük angolul, hogy van-e olívaolaj. Görögül válaszolt. Kérdeztük németül, szerbül magyarul. Nem értett minket. Rámutattunk a táblára, hogy olívaolajat szeretnénk venni, erre kinyitott egy kis szekrényt amelyben ott díszelegtek a nedűk, kiöntött egy kupicába, és a kezünkbe nyomta. Mit volt mit tenni, ittunk belőle. Én még ilyen finom olajat nem ittam! Sőt olajat sem, nemhogy finomat. Elindultunk – mutattam a néninek, hogy bicajjal megyünk a hegycsúcsra. Erre utánunk szaladt és a kezünkbe nyomot egy-egy fürt szőlőt.

A következő pár kilométer gyönyörű volt, az olajfák eltűntek, de változatos növényvilág fogott körbe minket, eukaliptusz, oregánó, kakukkfű, meg a fene sem tudja még mi. Alig vártuk, hogy megpillantsuk a hegycsúcsot, erre öt óra körül került sor. Egyszerre a semmiből, a sok zöld mellett egy kopár, sziklás hegycsúcs virított előttünk, minden kontrasztjával. Megörültünk, de nem sokáig, mert az emelkedő túl meredek volt, tolni kellett az igáslovat. Egy autó állt meg mellettünk, az anyósülésen ülő nő angolul megkérdezte, kérünk-e vizet. – Á, dehogy, legyintettem lemondóan – Rendben, mosolygott, majd ő és a sofőr a nemzetközi elismerés jelével, a felemelt hüvelykujjal, búcsúzott el tőlünk. A hegycsúcsra érve a kolostor és a mellette lévő méregdrága kávézó, valamint temérdek rádió- és tévéantenna fogadott minket. A látvány pazar volt, az egész sziget, és még Albánia is látszott. Pici pihenő után besétáltunk a kolostorba, ahol, sajnálatomra, nem volt szabad fényképezni. Feltekintettem a mennyezetre, ahonnan egy szigorú arc nézett rám. Az ítélő Krisztus: balján egy nyitott evangélium, a jobbja áldásra emelve. Ekkor jutott eszembe, a Pantokrátor az ikonosztázok között az ítélő Krisztust jelenti. Egyébként maga a pantokrator görögül mindenhatót, mindenség urát jelent, és a szó Zeusz egyik mellékneve volt. Mint megtudtuk, a sziget első kolostora, amelyet a Pantokrator tiszteletére szenteltek fel, 1347-ben épült, de Korfu viharos történelme során 1537-ben porig rombolták. A romok helyén 1689 körül épült fel az új kolostor, melyet Jézus színeváltozása tiszteletére emeltek. Kis nézelődés, és uzsgyi a nyergekbe, a lenyugvó napsugarak után úgy ereszkedtünk lefele, mint a szélvész. Nem akartuk, hogy elfogjon minket az este, a kerékpárokon ugyanis nem volt lámpa.

(A következő részben Paxos és Antipaxos szigetére hajózunk.)