Ez volt a kérdés, amikor még gyerekként kanyargott velünk a vonat a tengert szegélyező hegyeken át Split felé. És mindannyian szinte rátapadtunk a tisztának nem mondható ablakra. Ha sikerült leengedni – mert abban az időben sem volt minden tökéletes, és nem minden vagonablak működött –, ha tehát sikerült leengedni, a büdös vagonbelsőt elárasztotta a fenyőfa, a tenger illata, a behemót motoros mozdony nyögését pedig túlharsogták az énekes kabócák.
Odalent Baška Voda, következik Brela, majd Makarska
– Most már közel vagyunk – mondta apám könyökölve az ablakban, én pedig tágra nyílt szemmel, izgatottan pipiskedtem, csimpaszkodtam mellette. Bárcsak a sziklacsúcsok mögé tudnék nézni!
És egyszer csak megnyílt a hegy, igaz, csak egy pirinyó résnyire, de megnyílt, és ott...
– Ott a tenger! – kiáltottam boldogan – Első vagyok!
Gyerekkori nyaralásinkkor mindig én láttam meg elsőnek a tengert. Ma már tudom, hogy nem mindig így volt, a felnőttek ugyanis már pontosan tudták, melyik kanyar után bukkan elő a kék csík, de hagyták, hogy én győzzek.
Ma már tudom is, hogy miért.
Bosznián át a Boszna folyó mellett haladunk kedves kis, csaknem nagykorú paripánkon, a tágas Fiat Multiplán. Andrea lányunk a hátsó üléseken végignyúlva alszik, Csilla mellettem bóbiskol. Zenica előtt szólok Csillának, készítse a fényképezőgépet, ha különböző színű füstcsíkokat szeretne megörökíteni.
A fából készült asztal és két hatalmas pad 100 euróba kerül. Itt készítik helyben, a fát a környező erdőkből vágják ki, de csak akkor, ha a felügyelők nem látják
Ezt a háborúban kiégett házat már részben lakják
– Zenca? Valamikor régen barátnőmmel, Zoricával egy éjjel itt aludtunk a tenger felé utazva. Egy toronyépület felső emeletén. Amikor reggel kiléptem a teraszra, láttam ezeket a kéményeket füstölni, piros, sárga, zöld, fehér és még ki tudja, milyen színű csíkok emelkedtek a magasba. Látványos volt, de egyben szörnyű is. A füsttől nem lehetett látni a várost. Miért élnek emberek ilyen helyen, kérdeztem magamtól szomorúan. Lehangoló volt a látvány.
Ma Zenicán csak egy füstcsík fogad minket. Narancssárga. A többi kémény alszik. Vagy bezárták a gyárat, vagy füstszűrőket szereltek fel rájuk, de így is vékony füsthártya ül a házak felett.
Itt gondoltam megállni, de robogunk tovább Vitez, Travnik felé. Viteznél kissé megnyomom a gázpedált, az út ugyanis egy végeláthatatlan üzletközponton át vezet. Ha itt megállnék a lányokkal, egy hét múlva sem érnénk le Makarskára.
Mert Makarska a cél.
Travnik előtt a Lašva-völgyben állunk meg, hogy kinyújtsam meggémberedett lábaimat. Kisebb bazár van itt is, de csak edényeket árulnak – a szerbek sačnak nevezik a harangszerű edényt – meg egyéb apróságokat. A sač vasedény, amely alatt parázs áll, és a félgömb alakú harang pántos fedelére is parazsat tesznek. Belül pedig rotyog a bárányhús…
Ez még Bosznia
– Olcsón adom, ez a legkisebb, 60 konvertibilis márka, azaz 30 euró – mondja a mester –, de válogathat a szép bőrök közül is. Például ez is 30 euró, székre teríthető, pihentet, kiváló az autóban, és bizonyított, hogy nagyon jó a cukorbetegeknek. A háború előtt Splitben, az óvárosban két boltom is volt, szépen kerestem. Ma is szépen kereshetnék, háromszoros áron értékesíthetném portékám, de Split sajnos már külföld.
Travnikban nem állunk meg, de a felújított vár és az óváros látványa megfog. Megbeszéljük, hogy hazafelé itt lesz egyik nagyobb pihenőnk, akár néhány órát is szánunk majd Ivo Andrić szülővárosára.
Innen már nincs túl messze a tenger, mondjuk, annyira van, mint Versec Újvidéktől. Az előbbi pihenő után egyhuzamban végighajtom, gondolom én, de a livnói fennsíkon egy kanyar után kénytelen vagyok keményen befékezni. Lovak állnak az úton, az út mellett. Csilla már nyúl is a gépért, Andrea felsikít.
– De szépek! És mennyi csikó!
Ők már szabadok
A vasedény igencsak felcsigázta az érdeklődésem
Kiszállunk. Hamarosan megáll mögöttünk egy autó. Egy fiatalember lép ki belőle. A kocsi táblájáról látom, környékbeli.
– Mit keresnek itt ezek a lovak? – kérdezem tőle.
– Vadlovak – válaszolja –, pontosabban most már azok. A környező falvakból, a hegyi istállókból engedték szabadon őket a háború alatt, mert nem tudták etetni. Meg aztán mindenfelől lőttek, gyújtogattak. A lovak is féltek. A fennsíkon megbújva túlélték a poklot, de már nem mentek vissza a gazdájukhoz. Lehet, hogy már nem is volt hova visszamenniük. A vadonban maradtak, elkezdtek szaporodni, és most az övék ez a beláthatatlan fennsík. Úgy tűnik, szelídek, de ne menjenek a közelükbe, soha nem lehet tudni, hogyan reagál a kanca, ha a csikaja felé közelítenek. Nincsenek állandóan az út mellett, ide azért járnak, hogy sót nyaljanak. Télen sózzák az utat, a sós latyak lefolyik róla, és megmarad az út menti kavicsok között.
Több mint húsz évvel ezelőtt volt a véres boszniai háború. A nyomai még nem tűntek el, lehet, hogy soha nem is fognak. Utunkat végigkísérték romos, szétlőtt, repeszekkel tarkított házak, az ember, aki a háború után kényszerült portékájával a folyó menti szorosba, ezek a lovak…
– Milyen szépek, és milyen szép, hogy szabadon lehetnek, biztosan nagyon boldogok.
Tizenhárom éves lányom mondja ezt, aki a romos, szétlőtt házakra fel sem figyelt, és azt sem értette, hogy miért panaszkodott az útszéli árus. Ő csak a szabadon élő lovakat látja. Bennük gyönyörködik.
Folytatjuk az utat, és Livnóba érve már tulajdonképpen Dalmáciában vagyunk. Az épületek, a környezet, a levegő illata…
Hamarosan ismét a horvát határnál állunk a sorban. A horvát határt most lépjük majd át harmadszor. Szerbiából jövet az autópályán egy órát kellett várnunk. Nagyon sok volt a visszautazó török vendégmunkás. A horvát–bosnyák határon is vártunk vagy fél órát. Itt, a bosnyák–horváton, a tenger előtt, kevesebbet. Kissé furcsállottam, hogy az útlevélvizsgálat után a vámosok sehol sem kérdeztek tőlünk semmit. Hova megyünk? Viszünk-e vámolni valót magunkkal? Brodnál, a horvát–bosnyák határon még vámos sem volt. Most itt, az aržanói határon sem törődnek velünk. Csilla meg is jegyzi, akár egy atombombát is átcsempészhettünk volna.
Pereg a kilométeróra, és a kabócák hangja egyre erősebb. Az ablakot is leengedem. Cista Provót elhagyva kissé lassítok, és feladom a leckét:
– Vajon ki látja meg elsőként a tengert?
Olvassa el a riportsorozat folytatását is!
(A riportsorozatunkhoz tartozó adriai képgalériát ezen a linken tekinthetik meg.)
