Madéfalváról kellemes időben, jó hangulatban indult el az idei Székely Tour csapata a nyolcszáz kilométeres útra, melynek végállomása Székelykeve volt. A napi „adag” egy százas volt, ami elsőre épp elegendő. Annál is inkább, mivel a csaknem ezer méter magas Tolvajos tető is „utunkban állt”.
Az első tíz-egynéhány kilométer enyhe lejtmenet, ami kissé „elaltatta” a csapatot. Így aztán nem csoda, hogy a kaptató próbára tett mindenkit. De az adrenalin, a „csakazértis” tette a magáét. Ennek is köszönve szépen haladtunk. Még akkor is, amikor az eső elkezdett szemerkélni és megtörtént az első kisebb összekoccanás is. Mellékutakon haladunk, ami jó, mert nincsenek kamionok, de az út rosszabb, amit elsősorban a vékonyabb kerekű bringák sínylenek meg.
Szentegyházánál letértünk balra és a Homoród-menti, magyar többségű településeken haladtunk. Egészen Kőhalomig és Homoródig, ahol már kevesebb magyar él. Errefelé már nem látni kitűzött székely zászlókat. Homoródon, a szász evangélikus erődtemplom előtt csak a fotózás miatt álltunk meg. Ugyanezt tettük a Kőhalom fölé tornyosuló, azonos nevű várnál, amely impozáns képet nyújt. Annak ellenére is, hogy hadászati szempontból soha nem volt nagy jelentősége. Mint hallottuk, a felújítása után 2013 óta lehet látogatni. Nekünk sajnos nem volt időnk arra, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy valóban a várban berendezett helységekben őrzik-e még ma is a szalonnát a helyiek. Senkinek sem hiányzott a kitérő, amely ráadásul kaptató is.
Átvágtuk a Brassót Marosvásárhellyel összekötő főutat és újra csöndes mellékúton kerekeztünk. Amikor pedig Garatnál (román nevén Dácia) letértünk Szászfehéregyháza felé, még az a gödrös aszfalt is eltűnt. Rá se gondoltunk akkor, hogy másfél hónappal korábban Károly angol trónörökös is ezen a poros úton utazott ebbe az eldugott faluba.
Tíz kilométernyit haladtunk a murvaköves, poros úton, mígnem elértünk oda, ahol a herceg évente megfordul. Mert, hogy – lassan egy évtizede – ebben a falucskában van háza és birtoka. Mint, ahogy Erdély más vidékein is.
Szászfehéregyháza (román nevén Viscri) ugyanis nem akármilyen falucska. Még ha első pillantásra olyannak is tűnik. A házak homlokzatai gondozottak (néhol igaz a nedvesség előbukkan). Ha nem lenne műholdvevő antenna a házak tetején, akkor azt hihetné az ember, hogy itt, vagy jó kétszáz éve megállt az idő.
A falu két évtizeddel ezelőtt felkerült a Világörökség listájára, ami még inkább megállította a változásokat. Új házat nem lehet építeni, felújítani is csak az eredeti formájának a visszaadása céljából lehet. Lebontani se szabad épületeket. Még akkor sem, ha nem lakja senki. Ezek most múzeumként szolgálnak. Legtöbbjükben megmaradt az eredeti bútorzat is.
A hegyektől elszigetelt településen ma mintegy négyszázan élnek. Többségben vannak a románok, bár sokan a szász ősökre hivatkoznak. Magyarral nem találkoztunk. Pedig 1100 körül itt székelyek laktak, akik feladata a magyar királyság déli határainak a védelme volt. Száz évvel később azonban a Keleti Kárpátok lábaihoz költöztették őket, helyükre pedig szászokat hoztak. Ők az örökölt kis kápolna köré valóságos erődöt építettek 5–7 méter vastag falakkal és tornyokkal. Ez most a település egyik látványossága.
A falu elsősorban Károly hercegnek köszönve került a közvélemény figyelmébe, aki nemcsak az anyagi javak, házak, birtokok, kastélyok megőrzését tűzte célul, hanem az ősi termelési forma megőrzésének a fontosságát hirdeti. Itt vett házat és birtokot 2006-ban.
Az utóbbi években a Mihai Eminescu Trust nevű alapítvány (amely már Ceausescu idejében is kiállt a falurombolás ellen) szász falvak fő megmentője lett. A programjukban 17 száz település négyszáz házának a megmentését tűzték ki célul. Egy téglagyárat is alapítottak, és a nők által készített textiláru és kézimunkák értékesítésében is közreműködnek. Persze elsősorban a turizmus fejlesztését tűzték ki célul. A faluban néhány panzió van. Ezek egyszerű falusi házak átalakításával létesültek. Külsejükben és belső berendezésükben szinte meg sem lehet különböztetni őket a lakóházaktól.
A Vendégház panzió tulajdonosától hallottuk, hogy a ház, amelyet a kilencvenes években néhány ezer márkáért meg lehetett vásárolni, ma negyvenezer euróba kerül. Lelkesedéssel mesélte, hogy a herceg minden évben ellátogat a faluba, szereti Romániát és erdélyi felmenőkkel is rendelkezik. Az idén is járt Szászfehéregyházán, és létrehozta a Walesi herceg Alapítványt, amelynek fő feladata az oktatás, a hagyományőrzés, a mezőgazdaság hosszú távú fejlesztése lesz. Restaurálási tanfolyamokat is szerveznek majd a helybéliek számára, hogy maguk is munkálkodjanak az építészeti örökség megőrzésén. A herceg szászfehéregyházi ingatlanjában hamarosan munkálatok kezdődnek és többek között egy konferenciatermet is létesítenek.
A házigazdánk elmondta, hogy egyre több – elsősorban külföldi – turista érkezik a faluba. Mi is láttunk néhányat, miközben Károly herceg kékre festett házát kerestük. Mert, hogy ilyen színűből több is van. Végül az egyik helybéli megmutatta, hogy pontosan melyik is az. Fényképeztünk, majd betértünk egy boltba egy kis útravalóért. A választék nem volt túl nagy. Az árukészlet is a régmúlt időket idézte.
A gödröket kerülgetve Hegyesi István sorstársammal arról morfondíroztunk, hogy minden rossznak egyszer vége lesz. Legalább ezen az úton nem kell még egyszer végigmennünk. Tévedtünk: másnap ugyanazon a murvaköves úton mentünk ki a főútra, Nagyszeben irányába.
