Nagyszeben felé újra mellékutakon, falvakon keresztül haladtunk – utunk legfontosabb szakasza a Transalpina felé. Szászfehéregyháza után az Olt folyó mentén kerekezve, Nagyszebent és Szászsebest elkerülve – előbb Feleknél, majd a Dobratelepen levő panzióban voltunk elszállásolva. Magyarul már csak a korondi árusokkal beszélgethettünk. Az egyik ilyen kedves találkozás Madarász Lászlóval és lányaival, Orsolyával és a kis Otíliával volt, akik a panzió szomszédságában levő elárusítóhelyen dolgoztak. A lányok még iskolába járnak, de a nyári szünidőt szüleikkel töltik. Az édesanya, Julianna egy száz kilométerre levő másik helyen árul. De esténként az elárusítóhely tetőterében berendezett lakhelyén együtt van a család.
Kerekezésünk negyedik napján, Szászsebes alatt, Dobratelepnél csatlakoztunk a Transalpina néven ismert útra. Az aznapi szakasz volt a leghosszabb (120 km), és egyben a legnehezebb is, ugyanis a csaknem 800 méteres tengerszint feletti magasságról 2145 méterre (Urdele hágó) kellett feljutnunk. A „hegyeken át vezető magas út” Erdélyt köti össze Románia déli részével, Olténiával. A Déli Kárpátokon, pontosabban a Páring hegységen át vezet észak–dél irányban, Szászsebes és Novaci között 135 km hosszan. Párhuzamosan az Olt és a Zsil völgyével, a kettő között, légvonalban alig 100–150 km-rel nyugatabbra az ismertebb Tranfogarasnál. A déli oldal meredekebb, az északi lankásabb. Az út mentén két nagyobb vízgyűjtő tó is van: az Oasa-tó és a Bistra-tó. A hegység legmagasabb csúcsa 2228 méter. A Transalpina Románia legmagasabban fekvő közútja.
Amikor készült az idei Székely Tour útvonalának a terve, először a Transfogaras került szóba, amelyen 2011-ben már egyszer áthaladtunk. A Fogarasi havasokat átszelő út akkor sokunkat annyira elbűvölt, hogy még egyszer megkívántuk látni. Aztán végül is a többség a Transalpina mellett döntött, amelyen még nem jártunk.
A Transalpina utat már a rómaiak is építették. II. Károly király 1930 és 1940 között köveztette, majd a II. világháború alatt a németek is építették. A háború után
megfeledkeztek róla, bár nemzeti útként volt nyilvántartva. Nem volt karbantartva sem, úgyhogy az út meglévő része is tönkrement.
Amikor pedig Románia egykori vezetője, Nicolae Ceausescu utat szándékozott építeni a Déli-Kárpátokon, akkor úgy döntött, hogy újat épít (ez lett a Tranfogaras) ahelyett, hogy
egy, már meglévőt felújítson. Részben ennek is köszönhetően a fogarasi út sokkal ismertebb a Transalpinánál. Még akkor is, ha rövidebb, és mintegy száz méterrel alacsonyabban
fekszik. No meg persze azért, mert eddig a Transalpina nem volt leaszfaltozva.
A közelmúltban, 2007-ben kezdődött aszfaltozása, és 2012-re tervezték átadását, az útépítés azonban a mai napig tart. Vannak még rövidebb murvaköves szakaszok, de van, ahol már javítani kell azt is, ami korábban elkészült.
Annak ellenére, hogy az út még nem készült el teljesen, a forgalom egyre nagyobb. Bár még nem özönlötték el a turisták. Az útépítés egyes szakaszokon még tart, de vannak
védőkorlát nélküli hajtűkanyarok. Csak nyáron – nagyjából három hónapon keresztül – lehet rajta közlekedni, mert kétezer méter fölött gyorsan megjön a fagy. A tél pedig sokáig
tart.
Az út mindezek ellenére gyönyörű, de egyben félelmetes is. A helyenkénti rossz útnak és a vendéglátó-ipari egységek hiányának köszönhetően a természet érintetlen szépsége
megmaradt, a kaptatók pedig sokkal nehezebbek, mint a Transfogarason. Nem beszélve arról, hogy a Transalpina majdnem háromszor olyan hosszú, mint „Ceausescu
építménye”.
A 135 km-es út mentén nagyon kevesen élnek. Település nincsen. Az utazó csak helyenként találkozhat útszéli árusokkal, az egyik hegytetőn a korondiak kínálják a portékájukat. Az egyetlen útba eső település az 1700 méter tengerszint feletti magasságon épülő Ranca, amely azonban már az út vége felé van. Tehát aki több napos kirándulást tervez, annak marad a sátorozás.
Nyolc óra után indultunk Dobratelepről, és tízórányi kerekezés után értünk Novacira. Sokunknak ez volt élete legnehezebb bringázó napja. Szinte alig volt, aki rövidebb-hosszabb szakaszon nem tolta a járgányát. De senki se mondta, hogy nem volt érdemes vállalni a megpróbáltatást.
Az utolsó három útszakasz Herkulesfürdőn keresztül, a Duna romániai oldalán vezetett. Orsovától Ómoldováig több olyan településen haladtunk át, amelyeken szerb kisebbség is él. Mint hallottuk, a 19 ezer romániai szerb közül 3600 él a tíz Duna menti településen. Elégedettek a román állam évi egymillió eurónyi támogatásával, ugyanakkor nosztalgiával emlegetik a múlt század kilencvenes éveit, amikor a kőolajcsempészet anyagilag felfuttatta a Duna mellett élőket. Ennek nyomai most is láthatók. Nem annyira az épületeken, mint a drága személygépkocsikon.
Az idei Székely Tour a szokás szerint Székelykevén zárult, ahol Dani Zoltán ezredes ebéddel várta a csapatot. Pihenés közben pedig – ugyancsak szokás szerint – a jövő évi útirányt latolgattuk.
