Autóval utazni jó. Nagyon szeretem a vonatot is, de az autóbuszt már kevésbé. Vonattal utazni számomra mindig varázslatos volt. Újvidéken felszálltunk a spliti vagy a pločei (akkor még Kardeljevo) szerelvényre, elhelyezkedtünk, elfoglaltuk kabinunkat vagy hálófülkénket, és izgatottan vártuk az indulást. A tájból keveset láthattunk, mert mindig éjjel utaztunk, csak az útba eső vasútállomásokat bámulhattuk álmos szemekkel. Kora reggel, amikor a vonat már a tenger közeli hegyek között zakatolt, mindenki az ablakban lógott, és abban versenyeztünk, hogy ki látja meg először a tengert.
Autóval utazni azért jó, mert útközben bárhol, tetszés szerint megállhatunk, alkalmi parkolókról, lelátókról csodálhatjuk a természetet, meríthetünk a forrásvízből, sétálhatunk a hegyekben vagy a hegyi patakok, folyók partján, útba ejthetjük a tavakat, nevezetes városokat, helyeket.
Vonattal szép az utazás, autóval gazdagabb.
A kis Marbellának köszönhetően Szarajevóban tölthettünk néhány órát, megállhattunk a festőien szép Počiteljben, és megnézhettük Međugorjét. Egy útba ennyi fért bele, legközelebb majd Mostar lesz a soron, a Neretva szorosának szépségei, és lehet, hogy Dubrovnikot is útba ejtjük.
Itt-ott még látszik a háború nyoma
Szarajevóban sokszor voltam. Csilla még nem látta, a hétéves Andrea pedig nem is láthatta. Számomra a legkedvesebb város volt az egykori Jugoszláviában. Itt, ahol érintkezik a Nyugat és a Kelet, az emberek mindig barátságosan fogadták az idegent, jókedvűek voltak, teli életörömmel. Álmomban sem gondoltam volna, hogy éppen itt lesz a balkáni fenevad legvéresebb tora. Ahogy a hosszú sugárúton haladunk a belváros felé, még itt-ott látni a háború nyomait. Elhaladunk az Oslobođenje kiadóház mellett. A nyolcvanas években, kezdő újságíró koromban jártam ebben az épületben, az ország legkorszerűbb nyomdájával dicsekedtek. Egy beláthatatlanul nagy gépóriás öntötte magából az újságot. Nem tudom, hogy ma mekkora gépen nyomtatják az Oslobođenje napilapot, ugyanis példányszáma a Dnevni Avazhoz és a többi újabb kori bulvár lapokhoz viszonyítva biztosan jelentősen alacsonyabb. Mert még megjelenik, láttam az újságosbódéban és a Baščaršiján egy-két kávézgató nyugdíjas kezében.
– Gyertek lányok, fizetek nektek egy-egy adag csevapot, és ha jók lesztek, még egy-egy baklavét is kaptok. Mert itt a legjobb a világon.
Ima a dzsámi előtt
Persze útközben egy pillantást vetünk a város legkecsesebb mecsetjére, amelyet 1560-ban építtették Ali pasa, boszniai vezír alapítványából, majd az élénk forgalmú üzletutcán megnézzük a vásárcsarnokot és a Monarchia idejében épített neogótikus katolikus székesegyházat. A vendéglők utcai terasza mögött bújik meg a Ferhat pasa-dzsámi. Innen csupán néhány lépés a Kelet a Baščaršijával, a medresszel, a bég nevét viselő dzsámival, a szűk sikátorokkal… Ezen a piacon valamikor minden foglalkozási ág iparosának megvolt a maga kis utcája. Örömmel nyugtázom, hogy az a cukrászda – amelyben csaknem negyven évvel ezelőtt baklavét majszoltam – ugyanott van, és ugyanott vannak a csevapsütődék is, meg ugyanabban az utcában vannak a rézműves üzletek. Csilla ki is könyörög tőlem egy kis dzsezvát. Súlyos tíz márkámba került, ami körülbelül öt euróval egyenlő.
Tíz csevap egy lepénnyel, kevés hagymával öt márka. Mi még kajmakot és joghurtot is kértünk mellé. Bevallom, a sör jobban esett volna, de a Baščaršija csevapsütödéiben semmilyen szeszes italt nem szolgálnak fel. Már abban a vendéglőben sem, amely a kútnál levő terecskén van, és ahol annak idején jókat sörözgettem bámulva a terecske pezsgő életét és zavarva magamtól a kéregetőket. Belőlük ma is jócskán van. Pimaszul rámenősek, követik az embereket, nem hagyják nyugton, amíg nem kapnak pénzt. Nekünk sikerült tőlük elmenekülnünk, de biztosan csak azért, mert láthatták rajtunk, hogy miránk is ráférne egy kis kéregetés.
Miután a megígért baklavé is elfogyott (szinte minden cukrásztermék egy márkába kerül), elbúcsúztunk Szarajevótól. Magamban megállapítottam, hogy negyven év alatt semmit sem változott. Még az emberek sem.
Počitelj a várral, amelyet Mátyás király építtetett
A Neretva völgyén haladtunk tovább. Mostarban nem álltunk meg, mert ezúttal Počiteljt szerettem volna megmutatni Csillának és Andreának. Ótos Bandi és Matuska Marci barátaimmal valamikor réges-régen itt töltöttünk egy estét. Emlékszem, amikor kinyitottam szobánk ablakát, egy hatalmas fügefaág csapódott be ágyam fölé érett fügékkel. Kedvünkre lakomázhattunk belőle.
A fügefa most is megvan, dísze a tengerre vezető út ezen álomvároskájának.
Počitelj legrégibb része a hegytetőn ülő középkori vár, amelyet Mátyás királyunk, a raguzaiak, valamint a pápa összefogásával épült.
A törökök ellen emeltetett, Hamza török bég mégis elfoglalta. Így épült ki a kőházak között a hán, (vendégfogadó), az imaret (ingyenkonyha) és a haman (fürdő). Mindez ma már a múlté, de a sok kupolás medresz, a fölötte emelkedő konak, a dzsámi, amelyet 1993-ban szinte a földig romboltak, és amelyet öt évvel ezelőtt teljesen felújítottak, sajnos azonban elveszítette több mint ötszázéves patináját.
Počitelj ma a turisták és a művészek, elsősorban a képzőművészek városa. Állandó lakója nincsen.
Međugorjén egészen más a helyzet.
Ott még 1981-ben, a Mária-jelenéskor alig volt néhány lakó, ma viszont több ezren lakják és több millióan látogatják. Međugorje valódi üzletté vált, egy nagy vásárrá, egy véget nem érő búcsúvá.
Áldozás Međugorjén
Ez az egyházi bussines nekem, személyesen nem tetszik. A kéttornyú templomba nem lehet a tömegtől bejutni, sokan a templom előtti padokon hallgatják a különböző nyelven elhangzó miséket, a gyóntatófülkék a templom mellett vannak sorban. Először azt gondoltam, hogy toalett, meg is örültem, de amikor megközelítettem az építményt, láttam, hogy gyóntatófülkék. Minden ajtó felirattal: olasz, spanyol, francia, angol… Itt minden nyelven lehet gyónni, még magyarul is.
Ez a kép nem a Baščaršiján készült, és nem is falusi búcsún, hanem Međugorjén
A templom körül kilométereken át zsibvásár van. Legtöbben kegytárgyakat árulnak, mások vendéglőt, cukrászdát tartanak, megint mások élelmiszerboltot. Sok a szálloda, még több a magánvendég-szállás.
Valahogy nem érzem itt jól magam, ezért sürgetem a lányokat, menjünk tovább.
Később a Slobodna Dalmacija napilapban olvasom az egyik látnokkal, Marija Pavlović-Lunettivel készült interjút. Elmondja, hogy nem hisz a pápa állítólagos ígéretében, márpedig abban, hogy a Vatikán hamarosan elismeri kegyhelynek Međugorjét. „Majd ha mi, látnokok mind meghalunk, majd akkor esetleg” – nyilatkozta a lapnak.
A templomba nem fér be mindenki
Többek szerint is ez csupán álhír, üzleti húzást szolgál, ugyanis a hír felröppentése után azonnal megdrágultak az ingatlanok.
