Szombaton már kora délelőtt ínycsiklandó paprikásillat lengte be az újvidéki strand környékét. Ugyanúgy, mint két évvel ezelőtt, amikor itt tartották az utolsó Etno Fesztivált. Azért az utolsót, mert az ideinek már nem ez volt a neve, Vajdaság Fesztiválra keresztelték. És a szervezők is mások voltak. Az előző népi bulik szervezője és finanszírozója az amerikai USAID volt. Ők azonban a végtelenségig nem segítették ezeket a rendezvényeket, csupán „megmutatták, hogyan kell csinálni”. Tavaly nem volt fesztivál, így a Városi Kertészetnek, a strand tulajdonosának sem volt bevétele ebből a rendezvényből, ezért az idén úgy döntött, hogy e népszerű ünnepélyt ők maguk szervezik meg. Elsősorban azért népszerű, mert itt mindig nagyon jókat lehet enni és inni. Meg aztán a kézművesek, a kisiparosok termékeiből is válogathattak a látogatók. Mindez mindig egy kis tánccal, népzenével volt fűszerezve. Mi kell több a boldogsághoz?
Az etnofesztiválokra mindig a tolerancia volt a jellemző. Én egyszer sem láttam még, hogy késhegyre ment volna a nemesmiliticsi és a petrőci kulenkészítő mester, vagy azon bárki is összeveszett volna, hogy a bajai vagy a szegedi halászlé a finomabb.
A Vajdaság Festen sem volt torzsalkodás. A muzslyaiak főzték a birkapörköltet, a tordaiak a babot, a bezdániak a halászlét. És sült a hal, főtt az őzpaprikás, és együtt evett, együtt ivott a szerb, a magyar, a szlovák, a román...
– Több vendégük is azt nyilatkozta nekem, hogy a korábbi fesztiválok sokkal jobbak voltak, mint a mostani – mondom Ivan Nožinićnak, a Városi Kertészet sajtófelelősének.
A muzslai Amatőr Szakácsok és Hagyományápolók szinte minden fesztiválon, amelyen főznek, megjelennek, és díjat is kapnak
– Ezzel nem értek egyet. A fesztivált velünk együtt a város gazdasági igazgatósága és az újvidéki, valamint a vajdasági idegenforgalmi szervezetek hozták tető alá. Közös elképzelésünk az volt, hogy az előzőektől eltérően három különálló részre osztjuk, úgy, hogy mégis egy egészet képezzenek. A híd alatt kaptak helyet a konyhaművészek, a bejárathoz vezető sétányon a kézművesek, kisiparosok, a bejárat előtt levő téren pedig az előadóművészek. Az előző fesztiválokon mindez egyben volt, és mind a füves területen. Minket ötletünkben az vezérelt, hogy minél kevesebb füves területet károsítsunk, így gyakorlatilag a fesztivál egyetlen rendezvénye sem zajlik a pázsiton. A másik szempont az volt, hogy a költségeink alacsonyak legyenek, illetve, hogy e rendezvényen keressünk.
A savanyúságnak nemcsak jónak, hanem mutatósnak is lennie kell
Ivan elárulta, hogy az ő befektetésük alig haladta meg a hetvenezer dinárt. A bevételről nem nyilatkozott, de megtudtuk, hogy a részvevőkkel egy négyzetméternyi területért 650 dinárt kértek. A szenttamási kürtőskalács-készítő, aki 150 dinárért kínálta portékáját, 5000 dinár helypénzt fizetett. Déltájban a tulajdonos arra panaszkodott, hogy még költségeinek a fele sem térült meg.
Volt, akit hidegen hagyott a fesztivál
– Itt nemigen ismerik a kürtős kalácsot, abban bízok, hogy délután nagyobb forgalmunk lesz.
A muzslyaiak a bérért egy egész birka árát, tízezer dinárt fizettek ki.
– Nem annyira az a baj, hogy helypénzt kell fizetnünk – panaszkodik Gregus József –, hanem az, hogy erről nem szóltak időben. Meglepetésként ért bennünket.
Nagy Emília kerámiáival próbálta elbűvölni a látogatókat
A kosár mindig kell
A tisztaságra is oda kellett volna kissé figyelni, ugyanis több kifőzdénél a tányérokat nem mosták el kellőképpen, és erre több vendég is panaszkodott
Végül mondjuk el, hogy a fesztiválnak több mint 150 résztvevője volt, főképpen Vajdaságból, de néhányan érkeztek Belgrádból, Kruševacról és Jagodinából is. Látogatókból is volt bőven, de a látottakból ítélve elsősorban a lacikonyhák, a kifőzdék tulajdonosai dörzsölhették a tenyerüket, valamint a szervezők, a kézművesek és az iparosok már kevésbé.
Ötven dinárért bárki lefényképezkedhet
Mindent összegezve, szép volt az első Vajdaság Fesztivál, több odafigyeléssel és nem kimondottan pénzszerzési célokból jövőre is megszervezhető.
