A vajdasági újságírók egyhetes észtországi látogatása része az európai horizontok szélesítése elnevezésű projektumnak, melyre a Nyílt Társadalomért Alap támogatásával és a Tartományi Képviselőház védnökségével került sor. A hivatalos program mellett természetesen a távoli kis ország turisztikai értékeit is felfedeztük.
Április közepén a kora nyárból érkeztünk a télvégi Tallinba, Észtország fővárosába, ahol egy befagyott tavacska látványa döbbentett rá először arra bennünket, hogy kétszer két és fél óra repülőút után nagyon távol vagyunk a virágba borult Bácskától. Tíztagú csapatunk fázósabbjai, köztük e sorok írója is, azon nyomban előkereste a kabátot, sapkát, sálat, s bizony a csípős szélben hasznát is vettük.
A Balti-tenger partján fekvő város egyik legszebb hoteljében szállásoltak el bennünket, de néhány perc szusszanás és a vacsora után úgy döntöttünk, hogy megnézzük a városközpontot, s nem kis meglepetéssel tapasztaltuk, hogy vasárnap este 9 órakor szinte alig voltak az utcán, bár azt is láttuk, hogy egy különleges városba érkeztünk, ahol érzékelhetővé válik a középkor, hiszen éttermek, kávézók sokasága jelzi a XIV. századi pezsgő életet, kilométereken át lehet sétálni a hatalmas kőépületek közötti macskaköves utcákon. Az, hogy kevesen voltak – mint később kiderült – nem csoda: az egész ország lakosságának a száma nem haladja meg a másfél milliót.A népsűrűség:30,9 fő/km2.
Látogatásunk első két napján nem sokat láttunk a különleges hangulatú városmagból, hiszen utunk észtországi szervezőjének köszönhetően politikusok adtak egymásnak bennünket kézről kézre, reggel kilenctől délután öt-hat óráig. Harmadnap pedig összeszedtük a sátorfánkat és átszeltük az országot, az orosz határ mentén fekvő Narva felé vettük az irányt, s közben megálltunk néhány valóban érdekes helyen.
Észtországot gazdasági csodaként emlegetik (1991-ben vált ki a Szovjetunióból, 2004 óta az EU tagja), nagyon rendezettnek tűnik, sok új épülettel, amelyek igen stílusosak. Bár autópályáik nincsenek, a kis forgalom miatt nincs is igazán szükség rájuk. Várostól városig szinte nincs lakott település, sima, egyenes az út.A jégkorszak folyamán a gleccserek hullámos alfölddé alakították a területet, ezért az átlagos tengerszint feletti magassága 100 méternél alacsonyabb, legmagasabb pontja 318 méter. A tisztaság is feltűnő, sem a városokban, sem az utak mentén nem láttam szemetet. Laptoppal utazó kollégáim minden lehetséges pillanatot kihasználtak internetezésre, hiszen Észtország egyik legnagyobb erénye, hogy bármely szegletében pillanatok alatt elérhető valamelyik ingyenes szolgáltató, amely vezeték nélküli kapcsolatot kínál. S ez valóban így van.
A kelet felé vezető utunk első állomása az ország egyik legnagyobb vegyiüzeme, a Viru Chemical Groupe volt. Északkelet-Észtország tájképét teljesen átformálta a bányászat. A legfontosabb, környezetet károsító mértékben kitermelt és feldolgozott ásványkincs a hőerőművekben felhasznált olajpala. Az olajpala bányászata, feldolgozása hat a felszín domborzatára, a vizekre, a légkörre a növényzetre és az állatvilágra is. A bányászat által közvetlenül érintett, folyamatosan növő terület jelenleg több mint 300 km2. A felszíni bányászat csatatérszerűvé alakítja a tájat, a bányaterületek felhagyása után az előzőleg máshová szállított talajréteget visszahelyezik A visszaerdősítés során erdei fenyőt, lucfenyőt és néhány lombhullató fajt alkalmaznak. A jelenleg amerikai–orosz kézben lévő óriásüzem, amelyet meglátogattunk, komoly profitot termel, mint kiderült a Coca-Cola és a Loreal is a partnereik közé tartoznak.
Az ott látottaktól szinte alig ocsúdtunk fel, amikor a program szerint egy bányamúzeumhoz érkeztünk. Belépéskor kicsit lekicsinylettük a látnivalókat: régi eszközök, néhány kőzet, fényképek... Egy ajtón átlépve azonban kezdődtek az izgalmak: védősapkát kaptunk működő lámpával, kabátot, lépcsőn leereszkedtünk a ma múzeumként működő bányába, és több mint egy órát lent tartózkodtunk, apró, rozsdás csillében utaztunk, lelkes vezetőnk minden óriási zajjal járó, még működő gépet bekapcsolt. Minden igen sötét volt és nedves, s mielőtt a föld felszínére engedtek volna bennünket a bányászebédet – szerencsére egy vodka kíséretében – is lent fogyasztottuk el. Aki Észtországban jár, ne hagyja ki ezt az élményt!
Egy órácska utazás után egészen más hangulat várt bennünket: ortodox apácák zárt életébe nyertünk betekintést, havat is láttunk.
Egy orosz étteremben fogyasztottuk el az ebédet, szamovárból ihattuk a teát. S szintén a megdöbbenés erejével hatott a II. világháborús minimúzeum, s bár kicsi volt, az ott hallottak-látottak elgondolkodtattak bennünket. Az észtek történelmére jellemző, hogy nagy csatáik szinte nincsenek, a II. világháborúban a németek és az oroszok is lerohanták őket, de magyarázatuk szerint ez utóbbi volt a kegyetlenebb, itt bebizonyosodtunk arról, hogy nemzeti érzéseik bizony túltengnek, viszonyuk a nagy testvérhez, érthető módon, erősen terhelt és igen szövevényes.
Délután egy csodálatos tengerparti hotelban szálltunk meg, s a sok meglepetéssel járó stresszt a hotel wellness központjában pihentük ki. Éjszaka azonban néhány társammal útrakeltünk a tenger homokos strandján. Öt kilométer megtétele után a Narva folyóhoz értünk, amelynek másik partja már Oroszország. Közben kedves új barátunk, az észt történész-újságíró emberi módon közelítette meg az észt–orosz együttélés néhány sarkalatos pontját.
De erről, valamint utunk két másik helyszínéről, az észt–magyar nyelvrokonságról beszámolóm második részében olvashatnak kedves olvasóink.
Egy orosz étteremben főtt halat, céklafőzeléket kaptunk ebédre, és szamovárból ittuk a teát
A modern városrész
Négy-öt fokon már benépesülnek a teraszok; szerencsére takarót is adnak a kévázókban
Április közepén, valahol Észtországban
A Balti-tenger délutáni fényben
Turistacsalogató középkort idéző ajándékbolt
