Szent Márk tér, Rialto és Sóhajok hídja, fekete gondolák, színpompás karneváli maszkok, tarka muranói üvegek és leheletfinom buranói csipkék...
Velence jellegzetességeiről bizonyára mindenki rengetegek hallott már, ám aki ellátogat a városba, időutazást tehet azokba az időkbe, amikor gazdagságban dúskált és óriási hatalommal bírt. Az összesen hat kerületből, úgynevezett hatodokból álló történelmi városmag előtt fekszik az a tucatnyi kis sziget, amelynek mindegyike egy-egy meghatározott feladatot lát el – pl. San Michele ma is temetősziget, Murano az üvegfúvók, Burano a csipkekészítő asszonyok szigete.
A velencei lagúna népeinek történelmében Burano sosem tűnt ki valamilyen sajátságos ősi hagyománnyal, híres műemlékkel, így az utókor azt feltételezheti, hogy a halászok szigete lehetett. A századok során a buranói férfiak kitartóan küszködtek a tengerrel, asszonyaik pedig csipkét verve várták haza őket, mígnem csipkéjük Velence egyik jelentős exportcikkévé vált. Korunkban a halászaton kívül ismét felvirágzott az évszázados múltra visszatekintő csipkekészítés, s persze az odalátogató turisták is lendítenek a hely gazdaságán.
Burano hét kilométerre fekszik Velencétől. A Szent Márk tér közelében lévő kikötőből menetrendszerűen közlekednek a vaporetto járatai, húsz euróért szállítják a turistákat. Az út valamivel több, mint fél óra. Már messziről feltűnnek az élénk színűre festett házak, mintha mesevilágba érkezne a turista. A sziget virágkora óta mind a mai napig az önkormányzat adja ki az engedélyt arra vonatkozóan, hogy egyes házakat milyen színűre lehet festeni. Ennek köszönheti a sziget a legváltozatosabb pasztellszínek egyvelegében pompázó utcaképét. Egy legenda szerint a tarka házak segítették a halászokat abban, hogy a színek alapján ködös időben is könnyen hazataláljanak.
Burano jelentősége a 16. században kezdett növekedni, ugyanis a szigeten lakó asszonyok akkor kezdtek csipkevarrással foglalkozni, és kialakult a csipkekészítés sajátos, Buranóra jellemző technikája, a reticella. A buranói csipke hamarosan egész Európában keresett áru lett. A csipkekészítés a legkülönbözőbb társadalmi rétegekben egyaránt elterjedt, bár ami a nemesi származású asszonyok és a tehetősek részére a női alkotókészség kibontakoztatása volt, az az apácák számára az alázatosság gyakorlását és az elmélkedés lehetőségét nyújtotta, a legszegényebbek számára pedig kenyérkereseti forrást jelentett.
A velenceiek nagyszerű kereskedők hírében álltak, erős motívumokkal gazdagították a lagúna környékét. Ők finanszírozták a negyedik keresztes hadjáratot, amelynek során 1204-ben meghódították Konstantinápolyt, tovább erősítve Velence birodalmi ambícióit. A Keletrómai Birodalom gyengülő szívéből csodálatos kincseket hoztak át az új birodalmi központba, az első csipkeminták is a XII. századból származnak.
A velencei csipke (olaszul punto di Venezia) a varrott csipke legismertebb fajtája. A XVI. századtól kezdve különböző sűrűségű és változatos hurkoló öltésekkel levél- és virágformákat varrtak ki csipkének. A XVII. században a mintákon belül áttöréses hatást keltő kitöltő öltések jelentek meg, majd a síkszerűségből kilépve reliefes, (kidomborodó) szegélyező hímzéssel, erős fény-árnyék játékot hoztak létre. A motívumokat pálcikákkal, majd hálószerű, egyenletes alappal kötötték össze. Hogy milyen nagy volt a csipkeipar Velencében, bizonyítja a számos, ebben az időben kiadott mintakönyv is.
Aztán a több évszázadon át virágzó csipkeipar lassan hanyatlani kezdett, és akik még foglalkoztak vele, francia minták alapján kezdtek dolgozni anélkül, hogy azoknak finomságát utolérték volna. Az idős asszonyok szinte elfelejtették a csipkeverés módját. Ekkor Andriana Marcello grófnő gondolt egyet és 1872-ben csipkekészítő iskolát nyittatott a fiatal lányok részére. Még ma is áll a Galuppi téren a Scuola del Merletto. Ebben kapott helyet a 2011 augusztusában megnyílt mesterség múzeuma is (Museo del Merletto), amelyben a régen királyi udvarokban, templomok oltárán, előkelő bútorok díszeként szereplő csipkék fénykoráról láthatunk kiállítást.
A grófnő által létesített csipkekészítő iskola az 1960-as évek végéig működött teljes tanítási idővel, napjainkban csupán alkalmi csipkekészítő tanfolyamokat tartanak az intézményben. Az utolsó végzősök ma már nyugdíjasok. Egyikük, Daniela Battain így emlékezik vissza: „Emlékszem az első napomra is, amikor az édesanyám elvitt. Sírtam, mert nem akartam csipkével dolgozni. El sem tudtam képzelni, hogy ezzel foglalkozom majd egész életemben. Aztán megszerettem. A legnagyobb megelégedést számomra az adta, amikor néhány fiatalembert megtanítottam az alapvető technikára. Franciák voltak és dizájnerként dolgoztak a divatvilágban.”
Giandomenico Romanelli, a Velence Város Múzeumai Alapítvány igazgatója szerint: a Csipkemúzeum mindig is központi szerepet játszott Burano történelmében. A csipke, mint hagyomány, elválaszthatatlan a város kulturális életétől, amelyen keresztül a város kézművessége történelmi és művészeti lenyomatát hagyta Olaszország térképén.
Napjainkban is készítenek Buranóban hagyományos, roppant időigényes technikával csipkét, amely ennek megfelelően rendkívül drága. Újabban a régi mintákat elevenítik fel. A kézzel varrott csipkét azonban egyre inkább kiszorítja a konkurencia, a főként távol-keleti eredetű, géppel készített csipke.
