Sorakozó az Atlanti-óceán partján (Fotó: Szerda Zsófia)
– Számomra az az érdekes, hogy amikor másik kontinensre utazunk, teljesen más világgal találkozunk. Ez olyan helyzet, hogy ha az ember nem nevezetességeket látogat, hanem egyszerűen csak néz és figyel, akkor is feltöltődik, élményeket gyűjt – mondta el nekünk Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója, aki nemrég a Brecht-The Hardcore Machine című előadás csapatával Brazíliában töltött néhány napot, ugyanis részt vettek a Sao Jose do Rio Pretóban megtartott Festival Internacional de Teatro elnevezésű színházi fesztiválon.
A Sao Pauló-i lovasszobornál
Arról már olvashattak lapunkban, hogy előadásukkal, amelyet három nap alatt hatszor játszottak, zajos sikert arattak, ezúttal arra voltunk kíváncsiak, miként érezték magukat a világ másik felén.
– Az embereket nagyon illedelmes, nyitott embereknek éltük meg. Segítőkészek voltak, érdeklődőek. És rend van. A színházba például egy órával az előadás kezdete előtt megérkeznek a nézők, beszélgetnek, s amikor már bemehetnek az előtérbe, akkor kettes sorokba rendeződnek a fal mellett és így mennek be a terembe. De a buszon és a metrón is ezt tapasztaltuk, hogy sorba állnak az emberek, nem tolakodnak, a középső ajtón kiszállnak, az elsőn és az utolsón beszállnak. Ezt nem így képzeltem el, hanem kaotikusabbnak. A fesztiválon is rendkívül jó volt a szervezettség, a hotelban délelőttönként a medence mellett jutott idő pihenésre is, délután volt elég idő felkészülni, bemenni a színházba. Mindez a színészeknek fontos volt, hiszen három nap alatt hatszor álltak színpadra, ami azért nem kis megterhelés. A fesztivál után Sao Paulóban is töltöttünk pár napot, ott megnéztük a katedrálist, jártunk botanikus kertben, kortárs művészeti múzeumban, de azt is fontosnak tartottuk, hogy kimenjünk a piacra, a mindennapi életbe belepillantani. Egyik nap kiutaztunk az Atlanti-óceán partjára, ami 60 kilométerre van Sao Paulótól. Sütött a nap, az emberek fürödtek, és mi is szinte euforikus állapotban rohantunk be a hullámok közé. Ez felemelő érzés volt, ahogyan az is, hogy megízlelhettük azokat a déligyümölcsöket, amelyek ott teremnek, hozzánk viszont csak behozatali termékként jutnak el. Az a banán, az a narancs nem is hasonlítható ahhoz, ami nálunk kapható. Az a fikusz, amit itthon a szobákban nevelünk, és örülünk, ha fél méterre megnő, az ott 10 méteres fikuszfákat jelent – hallottuk az igazgatótól, akit arról is kérdeztünk, hogy rólunk, az itteni emberekről vajon kérdeztek-e a brazíliaiak.
– Általában tudták, hogy Szerbia körülbelül hol van, de Brazíliához képest Szerbia ugye nem egy nagy pont a térképen, és persze nem volt egyszerű elmagyarázni azt sem, hogy Szerbiában élő magyarok vagyunk. De mi hajlamosak vagyunk elvárni, hogy a világ másik felén is tudjanak mindent rólunk, ilyenkor pedig sikerül kicsit ráébredni arra, hogy ne higgyük azt, hogy mi vagyunk a világ közepe.
Színházi emberekről lévén szó, persze a brazil színházba is belestek. Igaz, az a két színház, amelyben jártak, csak egy kis rés ahhoz képest, hogy Sao Paulónak mintegy száz színháza, társulata van, de ezen keresztül is igyekeztek bepillantást nyerni az ottani színházcsinálásba.
– Aránylag szókimondó színháznak éltem meg a brazil színházat, amely nem fordul el a valóságtól. Amit minden helyen felfedeztünk, hogy technikailag jól felszerelt színházakban jártunk – mondta Urbán.
Mintegy 60 kilométerre Sao Paulótól napsütésben, fürdőző emberek között. Felemelő érzés volt
