A Silladri gyűjtötte maga köré újra, immár ötödször azokat a pancsovaiakat és környékbelieket, akik ragaszkodnak a magyar kultúrához, jól érzik magukat a helybeli Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben. Silladri néven indították útjára 2004-ben azt a rendezvényt, amelyet kétévente szerveznek meg, és a kisebb, tehát kamara táncegyütteseknek ad bemutatkozási lehetőséget. Annak idején az ötlet a Vajdasági Magyar Folklórközpontban fogant meg, Pancsovára, mint helyszínre pedig azért esett a választás, mert a silladri táncforma a bukovinai székelyekhez kötődik, akik köztudomásúlag a XIX. század végén érkeztek Bánát déli részére, s hozták magukkal énekeiket, táncaikat... Ezenkívül bizonyosan a tettrekészséget is látták a pancsovaiakban, és nem is tévedtek, hiszen az idei, a múlt szombaton megtartott 5. rendezvényre a házigazdák magukra maradtak a szervezésben. Az ötletadó félreállt, ennek ellenére a helybeliek önerőből megszervezték, ragaszkodva a lassan hagyományossá váló fesztiválhoz.
Telt ház fogadta a táncosokat: idősek, kicsinyek, középnemzedék egyaránt a közönség soraiban volt. Amikor csendben, bizalmasan egyik-másik jelenlevőtől megkérdeztük, hogy tudja-e, mi fán terem a silladri, röviden így válaszoltak, hogyne, bukovinai tánc. A szakirodalom szerint a silladrit csoszogtatós táncnak is hívják, dallama pedig az ugor zenei örökség ún. sirató stílusába tartozik. Ugyanez az irodalom szerint a silladri a bukovinaiak régi magyar táncörökségének egyik túlélője, párosan is, szólóban is járták, lehet szabályozatlan szerkezetű tánckezdő férfi szólótánc, de forgós párostánc is, viszont az al-dunaiaknál napjainkban kihaltnak tekinthető. Vajon így van-e? Ha igen, akkor elképzelhető-e, hogy épp ez a rendezvény – teljes nevén Silladri – Vajdasági Magyar Kamara Néptáncfesztivál – támasztja fel?
Választ ugyan nem kaphattunk kérdésünkre, ehelyett a szervezők némi csalódottsággal állapították meg, hogy három tánccsoport nevezett be a fesztiválra. – Lehet ez egy gyengébb év, lehet az is, hogy későn hirdettük meg a pályázatot, vagy nincs pénzük az egyesületeknek az utazási költség fedezésére – kereste az okokat Rancz Emil, a pancsovai egyesület elnöke, aki édesapjától, Rancz Károlytól vette át az egyesület vezetését. Mindenesetre a horgosi Gubanc, a kishegyesi Rizgetős, és az újvidéki Csűrdöngölő tánccsoport attraktív páros tánccal, elragadó viseletben lépett fel, produkciójukat hosszú tapssal, mosollyal köszönte meg a közönség, mely különös módon félkör alakban, a táncra fenntartott helytől jobbra és balra foglalt helyet. Előttük volt a zsűri, mögöttük Erős Mária székelyvarrottasai. A zsűri és a fellépők értékelése szerint a három különféle tájegység táncával bemutatkozott csoport közül a kishegyesiek bizonyultak legjobbnak. A fesztiválon rendre két díjat osztanak ki, egyet a zsűri ítél oda, és ehhez szimbolikus pénzjutalom jár, a másikat pedig a fellépő táncosok szavazata alapján kiáltják ki. Az idén a két vélemény megegyezett.
fellépő táncosok szavazata alapján kiáltják ki. Az idén a két vélemény megegyezett.
A Budapestről érkezett Vörös Árpád táncos és táncoktató, aki immár harmadízben tér vissza a pancsovai Silladrira, nem titkolta elragadtatását sem a közönség előtt, sem lapunknak adott nyilatkozatában. Nagy becsben tartja a pancsovaiak igyekezetét, és mindazokét, akik bármilyen formában támogatják a rendezvényt. Azt vallja, hogy ha nem dolgozunk a kultúráért, akkor eltűnik. – Úgy látom, itt keményen dolgoznak érte, talán keményebben, mint máshol, hogy megőrizzék elődeik hagyatékát. Engem ez izgat, ezért vagyok itt. Itt kiváló barátaim vannak, olyanokra tettem szert, akik időközben Budapestre költöztek, néhányukkal azonban Bonyhádon, a bukovinai székelyek évente megrendezett ének- és tánctalálkozóján találkozunk. Néha tanítok, néha zsűrizek, és ezeken a kapcsolatokon keresztül tudok találkozni az al-dunai székely kultúrával – mondta. Vörös Árpádnak nincsenek bukovinai gyökerei, viszont az al-dunai székelyek kultúráját egyfajta csodaként éli meg. Mint elmesélte, Budapesten él, Magyarországon nőtt fel, de származása szerint felvidéki. Első csodás, idevágó rátalálása volt, amikor visszatalált saját gyökereihez a Felvidéken. A második az Erdélyen túli moldvai magyar kultúrához kapcsolódik, a harmadik pedig Pancsován érte.
– Igazából a harmadik rátalálásom volt a Vajdaság, úgy, hogy a táncfőiskolán többek között a bukovinai székely táncanyagot, a silladrit tanítottam. Ennek okán ismerkedtem meg Magyarországon élő bukovinai közösségekkel, és ott derült ki, hogy vannak közöttük pancsovaiak. Én tehát először Magyarországon találkoztam pancsovaiakkal, és amikor sok-sok különböző rendezvényen megfordultam, közöttük itt, a Délvidéken is, kiderült, hogy van itt egy fesztivál a szigetben, a tömbmagyarságból kiszakított, ráadásul nem is vajdasági, hanem bukovinai székely gyökerekkel bíró emberek birtokában, akiknek a dédszülei, szépszülei 1880 környékén települtek ide. Nem is túl régen, de ahhoz már túl régen, hogy érintetlen maradjon több generáció nyomán, más kultúra tengerében. Ennek ellenére is tud a magáé maradni, és továbbvinni azt a kultúrát, amelyet más közegből hoztak magukkal. Az a fajta nagy szeretet, amelyet én itt kaptam, megdöbbentő volt. Nem ez volt az első találkozásom a szigetmagyarsággal, de az első, amely során azt éreztem, otthon vagyok – fejtegette Vörös Árpád.
Belőlük is táncos lesz? Kis Andrea, Anita és Laura, Kovács Tímea és Tibor, valamint Kemény Oszkár és Leila figyelmét semmi sem kerülte el
A horgosi táncosokkal érkezett, a szórványban rendre viszontlátott Micsik Béla törökbecsei népzenésszel és hitoktatóval inkább arra kerestük a választ, vajon mi lehet az oka az érdektelenségnek, hogy csak három csoport versenyzett.
– Talán a fásultság, a gyenge hírverés, talán a kisebbségi érzés, vagy egyszerűen az, hogy az emberek nem tartják szükségesnek – véli, hiszen a saját környezetében is hasonlókat tapasztal. – Egy ilyen nagy kiterjedésű szórványban mint Dél-Bánát, ahol nagy területen meglehetősen kevés magyar ajkú él, mindez hatványozottan jelentkezik. Ettől függetlenül magas színvonalú volt a fellépők teljesítménye, felért a Gyöngyösbokréta gálájával – mondta, miközben tekerőlantját, az Alföld középső és déli részére jellemző hangszert, sokan megcsodálták. Béla szerint csupán ő játszik Vajdaságban ilyen hangszeren, habár egy tucatnyi is lapulhat belőle a szekrényekben vagy padlásokon. Épp ezért úgy érzi, ha hívják, tekerőlantjával mennie kell. – Nem tudok nemet mondani a felkérésre, s ebben kicsit a nemrég elhunyt Szöllősy Vágó Laci bácsi szelleme is benne van, ő tanított bennünket arra, hogy sosem szabad abbahagyni. A tekerőlant persze megszólalt a táncházi mulatsággal záruló rendezvényen is, miután a helybeliek kórusa is bemutatkozott.
Ez nemcsak megmérettetés, hanem barátkozás is, új ismeretségek kötése, városnézés. Fiatalok kellenének, nem tudom, hogy egyéb kötelességek diktálják-e, én úgy érzem, hogy a Petőfiben is sokat gondolkoztunk azon, hogyan lehetne felpezsdíteni az életet, de úgy gondoltuk, a dél-bánáti művelődési egyesületek úgy érzik, nem tudnák megállni a helyüket – mondta Erdei Ernő, az egyesület idén közreadott, dokumentumértékű monográfiájának szerzője. És hogyan látja a pancsovai magyarok jövőjét? – Fogyunk, fogyunk, de a nehézségek után mindig jön egy kis fellendülés – mondja reményteljesen, ráadásul hihetetlenül szép és helyes kiejtéssel, ami Pancsován különösen jól hangzik. – Ha nincs tánccsoport, akkor van leánykórus, vagy színjátszó csoport, mindig vannak, akik továbbviszik a művelődési életet.
A jelenlegi vezetőség Rancz Emil irányításával a gyermekek felkarolásában látja a jövőt. – Fontos, hogy kicsi korukban ideszoktassuk a gyerekeket, hogy megfelelő időben kialakuljon a kötődésük az egyesülethez és a magyar kultúrához. Ének terén máris működünk, hamarosan megkezdi a gyermek tánccsoport is a próbákat, szakavatott, a tömbből érkező táncoktatókkal – hallottuk az egyesület vezetőjétől.
Az emlegetett énekcsoportot Győrfi Sándor, a neves hertelendyfalvi adatközlő, népi énekes Györfi Barnabás unokája vezeti. Sándor Pancsován zenetanár, ám Hertelendyfalván él, így természetes, hogy mindkét helységben tanít.
– Így van, de nem merül ki ennyiben – tudtuk meg –, mivel a Balassi Intézetnek köszönhetően pályázaton pénzt nyertünk, hogy a Bánság déli részében énekkarokat vezessünk. Tehát több hónapi munkára van anyagi fedezetünk, Pancsován és Hertelendyfalván kívül Sándoregyházán, Székelykevén, Fejértelepen. A támogatástól függ, felkarolják-e Kevevárát (Kovint), ahol Binecz Margit tanárnő vezeti az anyanyelvápoló csoportot, s aki szerint van annyi gyerek, hogy az énekkart alakítsunk. Célunk mindenesetre a gyerekek toborzása, összekovácsolása. Fő célunk azonban a közösségteremtés. Nagy hangsúlyt kell fektetünk az anyanyelvápolásra, mivel a gyerekek egy-egy közegben nem beszélik a magyar nyelvet, máshol alig beszélik. Velük nem lehet még énekkarban sem úgy foglalkozni, mint azokkal, akik otthon is anyanyelvüket használják. Ez esetben a legnagyobb lépés, ha a gyerekek megszólalnak magyarul, majd lépésről lépésre, türelemmel haladhatunk tovább. Példát kell mutatnunk ezeknek a gyerekeknek, és akkor a kórus is majd eredményeket tud felmutatni – próbálta meg összefoglalni Győrfi Sándor.
Beszélgetésünket hallván, a táncházba torkolló esten Rancz Károly, az egyesület korábbi vezetője, most viszont szívélyes házigazda megjegyezte: az utóbbi két évtizedben a háborúk, a provokációk, majd a gazdasági okok miatt nagyon sok fiatal elhagyta Pancsovát. Legalább harminc fiatal magyar pár hagyta el otthonát a jobb élet reményében. – Tehát utánpótlás, gyerek itt alig van. Ez a legnagyobb baj. Sajnos ritkán jövünk össze ilyen szép számban, mint ma este – mondta a Silladri nyomán, miközben vendégszerető bánáti gyanánt fokhagymás-tejfeles lángossal, kürtős kaláccsal kínált bennünket, távolról érkezetteket.
