Az Egység tagjaként a sport meghatározó szerepet töltött be Kiss István fiatalkorában (Ótos András felvételei) Idősebb Kiss Istvánt, az újvidéki Gerontológiai Központ limáni intézetének lakóját, ahogyan maga is vallja, nem kímélik az „arcunkba szántó ekék”, s addig teltek-múltak az évek, hogy lassacskán a nyolcvannyolcadik barázdát is kegyetlenül meghúzták. De még ha ez lenne a legnagyobb baj! Az egészségügyi adatokat csak kutyafuttában felvonultató beszámolójában közli, hogy bizony a látása, hallása sem a régi már, s a tolókocsi, melybe néhány évvel ezelőtt kényszerült, szintén sok mindenben akadályozza: nem teremhet ott az ember, ahova azt a pillanat hevében kigondolta. István pedig még sok helyütt szívesen ott teremne. Nincs nyugta egy percig sem. Amikor az ember beszélget vele, az az érzése támad, hogy legszívesebben még a gyógyulást ígérő terápiákat is lemondaná, csakhogy annak szentelhesse idejét, amit arra érdemesebbnek talál.
Ha csak a szoba faláról is, de nap mint nap útbaigazítást adnak az ősök
Nem engedheti meg magának, hogy több szabadideje legyen, mint amennyit munkával, szellemi teendőinek lankadatlan ellátásával tölt el. Meg fogja nekem bocsátani, ha azt mondom, elég néhány mondatot váltani vele ahhoz, hogy az ember megállapítsa: egy ritkán látott magabiztossággal megáldott öregúrról van szó. Csak néha, pár érzékenyebbnek számító témánál botlik kissé meg határozott, őszinte, markáns, célratörő hangja, éppen csak annyi időre, hogy tudassa a társalgás másik résztvevőjével, vannak az életben olyan történések, melyek felett – csaknem kilencven év ide vagy oda – ember legyen a talpán, aki elérzékenyülés nélkül el tud siklani... Nem túlzás megállapítani, hogy ő éppen ezekre a történésekre, alapokra építette fel az életét.
Az élet buktatóira, szépségeire emlékezni kell – Kiss István
NÖVEKVŐ BETŰK
Amikor saját múltjára emlékezik vissza, kiemeli, hogy párttag sohasem volt, hogy bejárta a Nyugat nagy részét, hogy hivatása szerint munkaszervezési mérnök, hogy a munka és a sport határozta meg az életét. Visszaemlékezésében azonban hamar visszatér azokhoz a bizonyos alapokhoz, melyek mindig is a legtöbbet jelentették számára. Ezek között pedig, fontossági sorrendben, mindenképp a család, az ősök érdemlik ki az első helyet. „Az Isten után annál szebb és magasztosabb szó, hogy család, nem létezik” – mondja. Ebből már érthetővé válik az is, hogy miért lóg szobája falán az ősöket idéző családfa. Amikor erről firtatom, ennyit kérdez csupán: miben különböznének az ősök az édesanyámtól vagy az édesapámtól? Semmiben sem különböznek – teszi hozzá a feleletet is –, legfeljebb annyiban, hogy az idő síkján megelőzték őket, de ez nem jelenti azt, hogy nekik, akik a magot elhintették, nem jár ugyanannyi tisztelet, mint maguknak a szülőknek.
A múlt legszebb pillanatainak egyike: az ötven évet is megért házasság emléke
Az utóbbi években versírással, aforizmák kigondolásával tölti napjait – a család, az összetartozás és a szeretet adják azokat az „elemeket”, melyek elkerülhetetlenül áthatják valamennyi írásának sorait. A Földi Mennyország címűben például átadja magát annak az érzésnek, mely minden ember szívét megmelengeti, ha idővel kissé szétszéledt családjának tagjai újra egymás társaságában költhetik el az ünnepi ebédet. Az Október a mi májusunk című verséért nemzetközi elismerést is kapott, ezzel a költeménnyel adózott október elseje, az idősek világnapja alkalmából a gerontológiai központ lakói és a világ minden egyes korosodó személye előtt. Írásai, versei nem egyszer a Magyar Szóban is megjelentek. S bár a papírra vetett betűknek egyre nagyobbnak kell lenniük ahhoz, hogy a leírtakat vissza is tudja olvasni, eszébe sem jut az, hogy felhagyjon az alkotással – mint mondja, ez életének egyetlen tápláléka.
A szülőföld erejét egy üveg föld és a nagy eperfa egy ága képviseli a falon
VALÓSÁGGÁ VÁLHAT AZ ILLÚZIÓ
Az utóbbi időben, az „arcba szántó ekék” jelenléte ellenére, már nem a korosodás az, ami a leginkább bántja – vallja meg beszélgetésünk során. Sokkal inkább az emészti, ha olyasmit hall, hogy a sokszínű Vajdaságban valahol gondok támadtak e színek sokasága miatt. Ezzel sehogyan sem tud megbarátkozni, mert, mint mondja, egy személy, legyen az bárki, mindig csak másodsorban magyar vagy szerb, ugyanis elsősorban embernek kell lennie... S amikor ezeket a szavakat kimondja, már magam előtt látom, hogyan is született meg a Csárdás és kolo, hogyan indult el a szerző egy, a versben bemutatott múltbéli utazásra, eltöprengve a megkülönböztetések, viszályok igazságtalanságán, s teremtett meg benne egy egészen más világot, melyet akár illuzórikusnak is nevezhetnénk, ha valahol lelkünk legmélyén nem tudnánk mindahányan: a valóságnak kellene így kinéznie...
István, persze, nem lenne az, aki, ha ezeket a sorokat nem a család beteljesült békéje, a szép jövőt előrevetítő boldog együttlét zárná. Optimista? Meglehet, bár inkább azt kéne mondani, hogy csupán törekszik egyszerű, normális dologként kezelni azt, amiről sokan, szintén egyszerűen és könnyen, el is feledkeztek.
