Elgépiesedett világunkban az állandó rohanás miatt egyre kevesebb időnk jut arra, hogy személyesen is eltöltsünk egy kis időt egymással, rokonainkkal. Jó esetben a közösségi oldalak bejegyzései alapján értesülünk arról, hogy miképpen is élnek, a távoli rokonokról pedig legfeljebb vasárnapi ebéd közben jut eszünkbe egy-egy történet, amit az asztalnál jóízűen elmesél valaki. Azt viszont már egyre nehezebb felidézni, hogy mikor is beszélgettünk egymással, vagy pedig a rosszabbik esetben nem is ismerjük a fiatalabb rokonainkat.
Ez vezérelhette Sárvári Norbert adahatári fiatalembert, hogy a mind gyakrabban felmerülő kezdeményezéseknek eleget téve megszervezze édesanyja, lánykori nevén Szél Rózsa anyai ági unokatestvéreinek találkozóját. Az elhatározást tett követte, és az idei pünkösdvasárnapon stílszerűen egy adahatári tanyán összegyűltek a Burány unokatestvérek.
– Anyai dédszüleimnek, az 1899-ben született Burány Mihálynak és az 1900-ban született Rácz Máriának tíz gyerekük született. Közülük ketten még a múlt század negyvenes éveiben Magyarországra kerültek, egy pedig a hatvanas évek óta Ausztriában él, ezért vannak olyan rokonok is, akiket csak névről ismerünk – mondta a fiatalember, s megjegyezte, hogy édesanyja unokatestvérei még többé-kevésbé tartják a kapcsolatot, de a második unokatestvérek már kevésbé, és ezért szerették volna, ha az unokák, dédunokák is megismerik egymást.
Norbert elmondta, hogy ő ragaszkodik a rokonsághoz, mert nincs testvére és első unokatestvére sem, neki a másodunokatestvérei a legközelebbi rokonai, ezért fontosnak tartja a rokoni kötelékek ápolását.
Az összejövetelre Norbert elkészítette édesanyja elődeinek igencsak ágas-bogas családfáját is, az ezerhétszázas évektől napjainkig, hiszen a legifjabb ükunoka mindössze pár hetes.
Norbert dédszülei 100 évvel ezelőtt léptek házasságra. Szerény körülmények között éltek egy tanyán, mindössze néhány hold földön gazdálkodtak, és teljes mértékben önellátóak voltak. Később a gyermekek napszámba jártak, de természetesen besegítettek a kisebbek gondozásába is. Mind a tíz testvér dolgos, talpraesett, tisztességes felnőtt lett, családot alapított és becsülettel felnevelte a gyermekeit – mesélte Bozsoki Burány Márta, napilapunk egykori lektora, a Magyar Szó nyugalmazott deszkfőnökének, Bozsoki Ernőnek a felesége, aki rokonként úgyszintén jelen volt a találkozón. Márta egy történetet is elmesélt elődeiről.
– Nagyanyám egy Zentagunaras közelében lévő tanyán született, erősen rövidlátó volt, emiatt nem számított egy tűzről pattant leányzónak, ezért amikor Burány Mihály megkérte, rögtön igent mondott. Úgy gondolta, hogy mivel már nem élt a leendő anyósa, nem lesz bántódása. Apósát azonban szerfölött idegesítette a kétbalkezes menyecske, és minden alkalmat megragadott, hogy megszégyenítse. Emiatt a fiatalasszony sokat kesergett, amihez az is hozzájárulhatott, hogy a házasságot követő években nem maradt teherben. Egyszer megtörtént, hogy amíg a többiek kimentek a mezőre, addig neki egy füstölt disznófejet kellett elkészítenie ebédre. Mivel nem tudott mit kezdeni vele, megfőzte úgy, ahogyan az volt levesnek, és ezért óriási letolást és büntetést kapott. Ezzel betelt a pohár, úgy gondolta, élnie sem érdemes. Akkor Híressoron laktak, onnan begyalogolt Zentára, hogy a Tiszának megy. Mire a folyóhoz ért, már alkonyodni kezdett, és a révésznek feltűnt a víz partján álldogáló lány, megkérdezte hát tőle, hogy mit keres itt.
„Gyermekem sem lett, meg mindig szekálnak, ezért beleugornék én a Tiszába, de félek a víztől!”, kesergett a mennyecske, mire a révész megvigasztalta, hogy nyugodjon meg, fiatal még, szülhet akár tíz gyereket is. Ezt követően a révész elkísérte egy zentai rokonához, de közben a családja is kereste őt egész éjjel.
– Férje az ölében vitte haza, s utána nem is bántották annyira, majd később saját tanyájuk lett a Csík-ér környékén. Beteljesedett a révész jóslata, huszonkét év alatt tíz gyermeke született, mostanra pedig a leszármazottak száma meghaladja a kilencvenet.
A tíz testvér közül sajnos mindössze hárman élnek, közülük az 1935-ben született Nagy Burány Franciska volt jelen a találkozón, aki hetediknek született a családba.
– Akkoriban nagyon szegényesen éltünk, sokszor kukoricakenyeret ettünk, de azt sem mindig eleget. Hozzánk olyan hat kilométerre volt az iskola. Oda és a kevi templomba gyalog mentünk. Nem volt kerékpárunk, s nem volt, aki felvegyen kocsira és elvigyen minket. Volt, hogy lyukas cipőben jártunk, és fázott is a lábunk – mesélte Franciska néni, s elmondta, hogy a zoknikat és a harisnyákat is ők készítették, mert volt birka, amelyet megnyírtak, és rokkán megfonták, abból kötötték a fuszeklikat, de az alsóneműiket is az általuk termelt kenderből készítették.
– Az 1922-ben született bátyám olyan ügyes legény volt, hogy rokkát és szövőszéket is tudott csinálni – magyarázta, hozzáfűzve, hogy így saját maguk készítették a ruháikat. Franciska négy osztályt fejezett be, s ezután az édesapja elállította őt dolgozni az egyik birtokra.
Az idős hölgy elmesélte azt is, hogy annyira szegények voltak, hogy a beszolgáltatások idején tőlük semmit sem vittek el, mert a végrehajtók meglátták a sok gyermeket, akik közül az egyik jobban sírt, mint a másik, mert mi lesz, ha elviszik azt a kevés búzát és kukoricát is.
– Édesapám szeretett inni, és sohasem felejtem el, amikor a községházáról eljöttek hozzánk hárman vagy négyen, akik tíz hold földet kínáltak neki ingyen, ő az ágyon fekve azzal utasította el őket, hogy neki senki fődje nem kő, mert nem akarja, hogy őt szidják ezért. Nagyon becsületes volt – emlékezett vissza Franciska. Később a tanya mellett sikerült hat hold földet venniük, abban pedig búzát, rozst, kukoricát, babot, krumplit termeltek.
– Nekünk nem kellett a boltba menni, esetleg élesztőért vagy petróleumért, de ezt is ritkán vásároltunk, mert nagyon takarékoskodtak vele. Sötétedés után is ritkán égett nálunk a mécses.
Bozsoki Burány Márta közlése szerint a család első nemzedéke csak 5-6 osztályt fejezett be, de az unokák közül ketten egyetemet, 12-13-an középiskolát, a dédunokák közül pedig eddig tízen egyetemet végeztek, van köztük közgazdász, pedagógus, szívsebész, pszichológus, gépészmérnök, geoinformatikus, gyógytornász, informatikai kutatómérnök több is.
A rokontalálkozón ott volt a Zentán született, de jelenleg a kecskeméti Mercedes gyárban dolgozó Burány Zsuzsanna, az egyik legfiatalabb dédunoka is, aki napilapunknak nyilatkozva elmondta, hogy ő sem ismeri az egész rokonságot, s ezért ez az összejövetel nagyon sokat jelentett számára. Abban bízik, hogy ezentúl egy kicsit szorosabb lesz a kapcsolat közöttük, és személyesen is többször találkoznak majd egymással.
Sárvári Norbert szerint az összejövetelre Zentán és Adahatáron kívül Újvidékről, Törökfaluból, Keviből, Zentagunarasról, Oromról, a magyarországi Szegedről, Beremendről is érkeztek leszármazottak, ezenkívül Ausztriában és Angliában is élnek rokonok, de ők ezúttal nem tudtak eljönni.
(A Burány családról származó adatokért és korabeli fényképekért hálás köszönet Bozsoki Burány Mártának és Sárvári Norbertnek.)
