A régi komcsi plakát szövege jutott eszembe, amikor a vietnámi nagykövetség Thököly úti épületének kapuján kopogtattam. Mint az előző cikkben utaltam rá, némi anyagi nehézségek akadályozták indulásunkat a vietnámi forgatásra. Ezért segítséget reméltünk a követségtől, s bejelentkeztünk a nagykövethez, aki készségesen fogadott is. Amikor a szokásos udvariassági percek és a kitűnő tea után előadtuk, hogy forgatásunkhoz számítanánk a támogatásukra, lehervadt arcáról az ázsiai mosoly. Gondterheltnek látszott, s vívódott magában, hogyan is közölje velünk, hogy a filmezésért nekünk kell fizetnünk. „Kicsi pénz” – mondta magyarul, némi akcentussal. Nos, az összeg tetemes volt, s a diplomata ezzel egy újabb terhet rakott ránk. Viszont megígérte, hogy kapunk egy szakavatott kísérőt Vietnámban.
Pártfogónk már a repülőtéren fogadott minket, egy alacsony, kedves ember volt, s jól beszélt angolul. A diktatúra természetrajzát ismerve, biztos, hogy némi köze lehetett a belügyi szolgálatokhoz, de ezen az apróságon túlléptünk. A két hét alatt lelkiismeretesen gardírozott minket, barátságos volt, de nem barátkozó. Egy-egy sör után viszont némileg felengedett, s ilyenkor röviden mesélt az életéről, s a háborúról. A vérzivataros évek alatt szűkösen éltek, mivel minden élelmiszertartalék a hadseregnek jutott. Elmerengve jegyezte meg, hogy a nélkülözés miatt maradt vissza a növésben is. Akkori állása biztos megélhetést jelentett neki, s itt célzott a borravalóra, amit mi „felhívás keringőre” érthettünk. Elárulta, hogy lánya Londonban tanul, ami azért nem volt általános akkor Vietnámban.
Egy alkalommal bekövetkezett a mosolyszünet is gondos őrzőnkkel. Ho Si Minh-városban, az egykori Saigonban minden nevezetességet megtekintettünk, kimentünk a környékre is és arról a viaduktról is készítettünk felvételeket, ami később összeomlott, látványosan reprezentálva a vietnámi építészet sebezhetőségét. Visszafelé tartva egy tüntetésbe botlottunk, ami olyan ritka volt az országban, mint a fehér holló. A felvonulók serege nem volt népes, de nagyjából ugyanannyi rendőr kísérte a demonstrálókat. Gyorsan elővettük a kamerát, hogy rögzítsük a másképpen gondolkozók akcióját, de kísérőnk váratlanul felcsattant, s lebeszélt a forgatásról. Minden bizonnyal egy ilyen képsor reményteljes pályafutásának végét jelentette volna. Az incidens után még órákig ideges volt. Szerencsére titokban tudtam egy fotót készíteni az eseményről, de ez maradjon köztünk!
