A taskenti főpályaudvar (Czékus Borisz felvétele)
Samarkand főtere a Regisztán (Czékus Borisz felvétele)
Ami fehér, az Chevrolet (Czékus Borisz felvétele)
Üzbegisztánban ilyen a kenyér (Czékus Borisz felvétele)
A buharaiu Miri arab medresze (Czékus Borisz)
Régi-új karavánszeráj (Czékus Borisz felvétele)
Túl szép, hogy igaz legyen. Ez a gondolat jutott először eszembe, amikor hozzáfogtam megírni e kedves kis ország ismertetőjét. Az első, ami rögtön szemet szúrt, azok a rendezett parkok, sétányok és a városokba benyúló fiatal erdők voltak. Mindenütt központi locsolórendszer működött, még októberben is. Igaz, volt ahol, elárasztották az egész parkot, de tudják, hogy a szép pázsit titka az állandó locsolás. Aztán az útszéli árkokkal sem voltam kibékülve. Jó fél méter mély kibetonozott árkok húzódnak az utak és a járdák mentén szerte a városokban, amik nincsenek megjelölve. Ha gyalogátkelőhöz ér az ember, akkor a lába alá néz, átlépi az árkot, majd csak ez után jöhet a balra nézek, jobbra nézek. Ha már a közlekedésnél tartunk, itt említem meg, hogy az autók – és most nem túlzok – legalább fele fehér Chevrolet. Az ország rendelkezik Ázsia legnagyobb Chevrolet-flottájával, százból három chevi Üzbegisztán utcáin fut.
Nagyon nagy különbség van a városi és a vidéki élet között itt is. A vidéki félnomád életstílust a városokba érve egy teljesen más életszemlélet, viselkedés váltja fel. Pici túlzással fogalmazhatnék úgy is, hogy leszállnak a lóról a város határában lévő első bazárnál, eladják a sztyeppéről hozott portékájukat és a következő nap már a modern nagyváros jómódú polgárai valamelyik belvárosi lakásban. A fűthető buszmegállókban kihelyezett töltőkkel töltik a mobiltelefonjukat, plázázban és gyorséttermekben esznek. A vidéken és a kisebb városokban természetes dolog, hogy evés után kimennek a férfiak az utcára és hatalmasakat köpnek, nemegyszer az utolsó falatok vége is ki-kirepült. Ilyen a városokban egyáltalán nincs. Nincsenek plakátok, reklámok és graffitik.
A legtöbb nagyobb vásárlásnál (pl. televízió) és a közlekedési eszközökre váltani kívánt jegyhez is mindenütt kérik az útlevelet. A vonatozás külön élmény volt számomra. Csaknem 300 km-s kétpályás, villamosított gyorsvasút működik az ország két legnépesebb városa között. A vonatszerelvény 15 vagonból állt, amit legalább negyvenen szolgáltak ki plusz az állomások személyzete. A vasutas itt is megvesztegethető. Közönséges ülőhely-jegyem volt, de alig tudtam lerázni a jegykezelőt, hogy ne menjek át hozzá a business-osztályra. Húsz éve vonatozom, de ezekben a vagonokban éreztem először klór szagot, és itt volt gusztusom először használni az illemhelyet. A legegyszerűbb vagonokban hat-hat plazma tévé szolgálja az utasok kényelmét, és természetesen az üzbég gyorsvasút építéséről szóló filmet vetítik. Minden vagonban van egy 150x200 cm-s kis iroda, amit a személyzet használ. Ilyet se láttam még félszáz ország szerelvényeiben.
A határon mindent szkennelnek, többször is. Az utasoktól először a vámövezetbe érkezéskor kérik az útlevelet, hogy mindenkinek van-e okmánya. Aztán egy katona megmutatja ki melyik ablakhoz menjen, majd jöhet a fényképezés és a szkennelés, a pecsét beütése, a csomagok röntgenezése, majd kézi áttúrása, megint egy valaki leellenőrzi, hogy mindenki kapott-e pecsétet, és végül ismét megbizonyosodnak, hogy mindenkinek megvan az útlevele, valaki megmutatja hol van a tíz méterre parkoló busz, az utolsó szerv pedig kinyitja a vaskaput. Minden felsorolt folyamatot egy-egy személy intéz. Egy autóbusz ellenőrzése több mint egy óra hosszat tart, de az autósok sem ússzák meg 40–50 percnél gyorsabban. A határ előtt hatalmas vaskapu van, amit zárnak, és a vámra kék-két autót engednek csak be a két működő sávba. A személyautókat teljesen szétszedik, még a pótkereket is lemérik, hogy nincs-e benne valami. A vaskapu előtt 200–250 gépkocsi akár napokat is vár az átjutásra egyik banánköztársaságból a másikba.
Üzbegisztánba Kazahsztánon keresztül (mert csak ott van út), érkeztem Kirgizisztánból, ahol 78 kirgiz szomot ér egy euró. Előtte néhány napot már eltöltöttem Kazahsztánban, ahol 430 kazah tengét adtak az euróért. Üzbegisztánban egy euróért 9600 üzbég szomot adnak a váltók, úgyhogy ekkor már fogalmam sem volt, hogy mi mennyit ér. Azt tudtam, hogy olcsóság van, de idő kellett mire letisztult az árfolyam. Én tíz ezer szommal számoltam, úgy egyszerűbb volt. Gyakran sajnáltam 10 meg 50 ezer szomokat fizetni valamiért, az még forintban is rengeteg mifelénk. Aztán csak letisztult a kép, hogy az a valami nem tíz euró, hanem csak egy. A legolcsóbb tétel, amit vásároltam, az a metrójegy volt. A szovjet időkben épült taskenti metró is természetesen zseton rendszerrel működik. 1400 szom, azaz 17 RSD egy vonaljegy.
Minden üzbég mosolyában legalább egy aranyfog virít. Rengeteg fogorvos és közjegyző működik az országban. Nem csak a fiatalok, de a középosztály is tud, vagy legalább törekszik angol nyelven segíteni annak a néhány turistának, akik e kis országba tévednek. A bankkártyákkal még hadilábon állnak, de amikor észreveszik, hogy külföldi vásárol, előre közlik vele, hogy sajnos nem áll módjukban hitelkártyát elfogadni. Az eurót nem nagyon kedvelik, csak a bankok, de amerikai dollárral szinte minden üzletben és a piacokon is lehet fizetni.
Mecsetet nem láttam Taskentben (Czékus Borisz felvétele)
Az országon halad keresztül a valamikori Selyemút. Két fontos, talán legfontosabb városa, Samarkand és Buhara ma is szinte eredeti pompájában tündököl. A hagyományokat tovább éltetve a sztálini iparosítási időkben vált Üzbegisztán Ázsia fő gyapottermő vidékévé, és Kínát leszámítva szinte az egész kontinenst (Szovjetunió) szövettel látta el. A függetlenség kikiáltását követően negyed évszázadon át Islom Karimov üzbég-tádzsik elnök alakítgatta az országot. Alapvetően nyugati beállítottságú politikát képviselt, de az Egyesült Államokkal jobb üzleteket kötött, mint az EU-val. A NATO számos dél-üzbég támaszpontot használt afganisztáni és iraki hadműveleteihez. Viszont ha a szél épp úgy fújt, orosz érdekek mellett szavazott, számos nemzetközi intézményben.
A kazakokhoz és kirgizekhez hasonlóan az üzbégek is a muszlim vallás szunnita ágához tartoznak, de lényegében ők is ateisták. Mecsetet keresni kellett a fővárosban. Rengeteg pici üzlet működik. A világmárkák közül a Nestlé, a Lindt, a Coca-Cola, a H&M és a Hugo Boss van jelen.
Az üzbégek imádják a turistákat, mivel kevés van belőlük, de az alig 200 eurós üzbég átlagbérhez képest, sokat költenek. Kell némi idő, hogy egy odatévedt idegen megszokja és felvegye az ottani napi ritmust. Számomra nehéz volt elfogadni, hogy muszlim országban vagyok (a lakosság 88%-a muszlim), mikor mindenütt oroszul beszélnek, burkát és mecsetet nem láttam csak ortodox templomot. Sok víznek le kell még lefolynia a helyi folyókon, hogy Üzbegisztán valóban üzbéggé váljon.
