Csikós Tibor (balról lent) a gyerekekkel
A horgosi Csikós Tibor a Petőfi Sándor Program keretében magyar nyelvet oktat és személyiségfejlesztő programokat tart a fiatalabb generációknak Erdélyben, pontosabban Vicén. Elmondása szerint mindenképpen megtérül az az erő és idő, amelyet munkájába befektet, hiszen a gyermekek fejlődése a legfontosabb számára.
– Hogyan találtál rá az erdélyi lehetőségre?
– A Petőfi Sándor Program segítségével sikerült kijutnom Vicére, a szeptembertől májusig terjedő időszakban teljesítek szolgálatot. A Vajdasági Ifjúsági Fórumban (VIFÓ) töltött éveim alatt találkoztam a programmal, amelyet Magyarország Nemzetpolitikáért felelős államtitkársága hirdet meg minden évben. A közösség építésének fontossága és önmagam fejlesztése volt a legfőbb szempont, amiért ez mellett a program mellett döntöttem. A VIFÓ-ban végzett munkám alapjául szolgált ennek az elhatározásnak, ugyanis a rendezvényszervezés, a személyiségfejlesztés és a közösségi élet megteremtése iránti vágyaim voltak azok, amelyek elindítottak utamon. A programra egy pályázatot kellett írnom, amelyhez mellékleteként egy ajánlóleveleket kellett csatolnom, hiszen az államtitkárság számára is fontos, hogy ne csak szóban mondjuk el azt, hogy milyen közösségépítő tevékenységekben vettünk részt. Ha a jelentkezésünk megfelel a formai követelményeknek, akkor interjúra hívnak bennünket. A bizottság arra kíváncsi, hogy különböző helyzeteket hogyan oldanánk meg illetve, hogy milyen kompetenciákkal rendelkezünk. Nem arra kiváncsiak, hogy mennyire tudunk egy begyakorolt szöveget előadni, hiszen a rögtönzés az, amire a terepen elsődlegesen szükségünk van.
– A célországot te választottad ki?
– Igen. A pályázatban megjelölhetünk három országot, azokat, amelyekbe szeretnénk elutazni, értelemszerűen első helyre azt kell beírni, ahová a legjobban szeretnél eljutni. Mindig is érdekelt, hogy milyen Erdély, a táj, az emberek, hogy vajon ott is használnak-e román szavakat a magyar nyelvben, mint mi itthon egyes esetekben szerbet. A Vice elnevezésű faluba kerültem. Nagyvonalakban annyit kell tudni róla, hogy kétszázan lakják, és hogy egy színmagyar település. Ez igazán ritka esett arrafelé. A szolgálatomat a Szent István-házban teljesítem, amely a Possibilitas Egyesülethez tartozik dr. Lőrincz Károly katolikus plébános vezetésével. Az, hogy pontosan mit kell csinálni és mivel kell foglalkozni, az mindig az adott helyen derül ki. A kompetenciánkat és az interjún felmért teljesítményünket alapul véve küldenek ki bennünket, ezért nem fordulhat elő például az, hogy valahol néptáncot kell oktatni, holott semmilyen jellegű tapasztalatunk nincs. Az államtitkárságnak is fontos, hogy olyan közegbe küldjenek, ahol a tudásunkkal segíthetjük az ottani közösségi életet.
– Milyen feladatokat látsz el?
– Az egyesületnél a fő munkám a személyiségfejlesztés és a magyar nyelvoktatás (amelyet én választottam), ezek mellett segítek a pályázatírásban, illetve a közösségi médiaoldalak karbantartásában és ezek stratégiájának megalkotásában is. A magyar nyelv oktatásával kapcsolatban semmilyen előzetes tapasztalatom nem volt, ám úgy gondoltam, hogy ha legalább egy gyermeket meg tudok tanítani magyarul beszélni, már akkor megérte az út. Az interneten sehol nem találtam konkrét nyelvoktatással kapcsolatos stratégiákat, hiszen ezért léteznek a nyelviskolák. Viszont, amit találtam azaz oktató hozzáállásával kapcsolatos intelmek és tanácsok, így ezeket alapul véve, a logika általános szabályait alkalmazva kialakítottam egy szeptembertől májusig tartó ötletsort. Nem volt egyszerű, és nem kevés időt fordítottam rá, viszont akkor is és most is úgy látom, hogy megérte. A személyiségfejlesztéssel a VIFÓ-s éveim alatt kezdtem el foglalkozni, ami azért is különlegesség a számomra, mert végzettségemet tekintve gépészmérnök vagyok. Számomra fontos volt, hogy az emberek, akik a szervezetben munkálkodnak, megtalálják magukat, a céljaikat, és olyan közösségi élményt éljenek át, amely a környékben nem tapasztalható. Ezért és magam fejlesztése céljából is, elkezdtem ilyen képzésekre járni, tapasztalatot szerezni különböző személyiség- és közösségfejlesztő diákhétvégéken, mint tréner. Hatalmas öröm azt látni, ahogy emberek elindulnak az önismeret útján, és felfogják, hogy mekkora plusz energiát képes adni egy jó közösségbe való tartozás. Nem volt kérdés számomra, hogy mit szeretnék Erdélyben megvalósítani. Ami újdonság volt, az a korkülönbség, ugyanis a VIFÓ-ban főként egyetemistákkal és főiskolásokkal foglalkoztam, ám az itteni csoportomban 10–19 éves fiatalokkal kellett foglalkoznom. Ez külön kihívásokat gördít elém a csoportdinamika és a generációs-kommunikációs különbségek miatt, de azért választottak erre a feladatra, mert úgy gondolták, hogy képes vagyok sikeresen teljesíteni. Ez a felismerés motivál.
– Meddig maradsz Vicén? Mi a terved a jövőben?
– Ahogy az imént már említettem, az ösztöndíjprogram szeptembertől májusig tart. A Petőfi Sándor Programon kívül (amely főként a szórványmagyar közösségekkel foglalkozik, mindenekelőtt a Kárpát-medencei magyar közösségekkel) létezik még a Kőrösi Csoma Sándor program (amely a diaszpóra magyarságával foglalkozik, értsd: a világ magyar közösségeivel). Az erdélyi küldetésem után pályázni fogok a Kőrösi Csoma Sándor programra. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyenek az emberek máshol, milyen a közösségi élet, milyenek a lehetőségek, és hogy miben tudok segíteni tudásommal. Fontosnak tartom azt, hogy bővítsük korlátainkat és hogy segítsünk azoknak, akiknek szükségük van rá. Lehet, hogy pont mi vagyunk azok, akik segítségével valaki majd megváltja a világot, vagy valahol, egy közösség életét sokszínűbbé teszi. Legyünk bátrak minden nehézség ellenére is, hiszen az életünk így is – úgy is elmúlik, a kérdés csak az, hogy mennyire lesz tartalmas. Ne féljünk meglépni újabb és újabb lépőfokokat, használjuk ki mindazt, amit az élet felkínál, alkossunk maradandót mind magunknak, mind másoknak!
