Amikor ismerőseimnek vagy akár ismeretleneknek megemlítem, hogy tavaly novemberben Kenyában jártam, nem arra kérdeznek rá, milyen Kenya, hanem hogyan jutottam ki. Hát repülővel, szoktam mondani.
Brüsszelben élő Anna lányom már több éve tervezi meglátogatni Kenyában élő barátnőjét. Engem kivéve a szűkebb és tágabb család egyáltalán nem támogatta az ötletét. Ép eszű ember nem megy oda, ahol tombol a sárgaláz, malária, ahol a lázadók, terroristák, orvvadászok, kalózok és emberrablók ijesztgetik a jámbor turistát.
De mivel nem a veszélyektől, hanem az ismeretlentől félnek az otthonülők, és én szeretek utazni, főleg távoli tájakat élőben látni, szokásokat megtapasztalni, élményeket megélni, eszem ágában sem volt lebeszélni a lányomat az útról. Nem is nagyon lehetett volna, mert amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Legfeljebb én maradtam volna ki a kalandból. A lebeszélés fő érve a veszély, emberi és egészségügyi, mint később kiderült, teljesen megalapozatlan volt. Azaz majdnem teljesen. A másik nyomós érv az út ellen az volt, hogy a tévében is láthatunk idegen országokat, népeket, nem kell nyűglődni az utazással. Ez sem állta meg a helyét, mert az odautat kimondottan élveztem, élveztük. Annak ellenére, hogy éjjel repültünk, kilenc csomag és két gyerek (hat- és másfél évesek) jutott két felnőttre, közülük az egyik a 64 éves nagytata, azaz jómagam, a másik pedig a lányom, akinek műtött szeme miatt nehezet nem nagyon szabad emelnie.
A kenyai járat Párizsból indult. Brüsszelből vonatoztunk oda. Kicsit húzós volt felszállni a vonatra, néhány utas enyhe zúzódással bánta, hogy a közelünkbe váltott helyjegyet. Ennyi csomaggal nem volt időnk udvariaskodni. A morcos, nagy szakállú jegyszedő is csak féloldalazva jutott el hozzánk. A vonat a Charles de Gaul reptéren is megállt, onnan már csak a becsekkolás pontját kellett megtalálni, hogy megszabaduljunk a nagyobb csomagoktól. A hatalmas gépre beszállni sima ügy volt, a kicsik miatt előre engedtek bennünket. Nyolcórás repülés elé néztük. Kispárnákat, pokrócokat, fülhallgatókat és szemvédőket találtunk a helyünkön. Sajnos mind műanyagból készült és belegondolni is rossz, hogy járatonként mennyi szemetet hagynak az utasok maguk után. Menetrend szerint, este nyolckor indultunk és felszállás után hamarosan kétféle vacsora közül választhattunk. A gyerekeknek külön édességgel kedveztek. Mivel Marci még túl fiatal az édességhez, az ő része nekem jutott.
Végül is az éjszaka semmivel sem volt hosszabb egy otthoni álmatlan forgolódásnál. Hajnalban Marci időben ébredt a reggelihez, míg Vilibenbe landolás után sem tudtunk lelket lehelni. Viliben a Vilmos Benedekből egyszerűsödött Vilibenné, Klári nagynéni jóvoltából, de a hivatalos keresztneve William Benedict, mivel apai ágról többnemzetiségűek a felmenői. Magyar részről a rokonság és ismerősök is így hívják, úgyhogy ebben a történetben sem szerepelhet másként. Marci (Marcel Francis) egy felnőtt férfi étvágyával van megáldva, egyáltalán nem meglepő, hogy a reggeli illata felébresztette. Le sem tagadhatná nagyétkűségének alaki következményeit. Pár nappal később, a bozótosban fújtatva caplató rinocéroszról egyenesen Marci „sonkái” jutottak az eszembe.
Érkezésünkkor Nairobiból nem sokat láttunk, egyik nemzetközi reptér pedig olyan, mint a másik. Valahol a város szélén helyezkedik el, és nehéz meglátni a céltudatosságot az összes földrész utasainak kavargásában. Mi is kómásan kóvályoghattunk volna, ha nem várnak bennünket. De vártak, ketten is. Gyakorlott reptéri vezetőink házigazdáink megbízásából már a csomagkiadásnál a segítségünkre voltak. Nem kellett többet cipekednünk. De nem az volt a legnagyobb segítség, hanem a papírmunka átvállalása. Előre kitöltötték vízumkérelmünket, és a megfelelő ablakhoz irányítottak bennünket. Később már megszoktuk, de akkor még alig értettem a helyi angolt. Talán a fáradtság is oka volt, de egészen másképpen hangsúlyoznak, és eléggé hadarva beszélnek. A szuahélit pedig végképp nem értettem. Vezetőnknek hála, sorba se kellett állni, a rendőri alkalmazottnak elhadarta hova megyünk, meddig maradunk és mi célból. Először a hüvelykujjunkat, majd egész tenyerünket, végül pedig az arcunkat is digitalizálták.
Nem nagyon figyeltem a többi utast, mert mi simán, minden akadékoskodás nélkül megkaptunk az útlevelünkbe az egyoldalnyi cikornyás pecsétet. Ezután mehettünk a csomagátvilágításra, ami a szokásosnál egy kicsit macerásabb volt, de ezt is túléltük. Igyekeztem papírzacskókba pakolni a cuccaimat, mert Kenyában tilos nejlonzacskót használni. Egy mégis valahogy belekerült a kofferba, de szerencsére nem szúrták ki. Nekem később, már a szálláshelyünkön tűnt fel. Mentségemre szolgáljon, visszavittem Belgiumba.
A célunk a Laikipia tartománybeli vadvédelmi terület volt, ami négy-öt órás autózást jelent a ki tudja milyen utakon. Senki sem ajánlotta, hogy béreljünk kocsit, inkább a taxit javasolták. Mint később kiderült, tudták, mit beszélnek, mert egyrészt Kenyában az angol, bal oldali vezetési mód a szabályos, másrészt az ország belsejében az utak állapota kizárja mindkét vezetési módot. Azaz a fővárost és száz kilométeres körzetét kivéve, folyamatosan se a jobb, se a bal oldalon nem lehet vezetni. Főleg esős évszakban nem, és mi éppen az esős évszak közepében értünk oda. A lefolyó víz mély árkokkal barázdálja, pocsolyákkal tarkítja a vörös földutakat. De a kocsik próbálják egymást angolosan elkerülni, miközben se táblák, se közlekedési rendőr nincs. Legalábbis én nem láttam. Néhol felfigyeltem kézzel felfestett útbaigazító kövekre az út szélén, ami a helyieknek mondhatott valamit, de nekem a nullánál is kevesebbet.
Persze ez mind csak később, a túrázások, a védett területen kívülre tett kiruccanások alkalmával derült ki. Meg a hazafelé úton, ami majd a történet végére kerül.
Ezúttal (is) szerencsénk volt, mert taxit se kellett bérelnünk. Ugyanis vendéglátónk egyik kliense éppen aznap távozott, amikor mi érkeztünk. És ő repülőtaxit bérelt magának, ami szintén megszokott, gyors, ámde drága kenyai közlekedési mód. Mivel ennek a pár személyes kis utasszállítónak valahogy a vadrezervátumba kellett jutni, odafelé egyébként üresen repült volna, a vendéglátónk kitalálta, hogy vegye fel kis csapatunkat Nairobiban. A beltéri reptér a nagy nemzetközi reptér oldalában van. Olyan közel, hogy a cuccainkkal gyalog átbattyogtunk, és kezdődött a hercehurca elölről. Vámellenőrzés, kipakolás, bepakolás, de digitalizálni már nem digitalizáltak bennünket. Valamire várakozni kellett. Nem volt világos, hogy a kisbuszra vagy a pilótára, de végül előállt egy buszféleség.
A reptéren eddig csak filmekben látott jet repülőgépek sorakoztak, de kételyeim voltak afelől, hogy egy ilyenben fogunk utazni. A kisbusz nagy körívben megkerülte a szupergépeket, és egy rozogának tűnő, 12 személyes repülőnél parkolt le. A kísérőink természetesen végig velünk voltak, még a repülőtaxiba is segítettek bepakolni. Samnek, a pilótának nagy volt az önbizalma, és széles mosollyal várt bennünket. Talán a hosszú éjszaka és az eközbeni szundikálás tompította az érzékeim, de még akkor sem izgultam túlságosan, amikor a gép rozoga lépcsőjén felmásztam, és a pótpilóta mögött belehuppantam a harmincéves, szétnyűtt, a Trabant ülésére emlékeztető székbe. Annyi volt a különbség, hogy a vállamnál lógott egy hatalmas fülhallgató, állítható mikrofonnal, amit egészen közel kellett a szánkhoz tartani. A másodpilóta Viliben lett, aki akkorra már természetesen magához tért, és kicsit meghatódva, de örömmel vállalta a nagy felelősséggel járó feladatot. Szabadon kiszolgálhattuk magunkat hűtött italokkal, palackozott vízzel, ásványvízzel is, úgyhogy a nagytata felcsapott „légikisérőnek”, és kiszolgálta mind a pilótákat, mind a jegy nélküli utasokat. Elővettem a házi pizzákat, amiket három napja még a szerető, gondoskodó nejem sütött Lajosmizsén, és az izgalom legcsekélyebb jele nélkül, de érdeklődve figyeltük a tájat. A pizza miatt nem is kellett izgulni, hűtve tároltuk, és nagyon finom volt. Ami azt illeti, talán a pilóta miatt se kellett volna, mert nagy szakértelemmel kapcsolgatta a műszerfal gombjait.
A „sas” könnyedén felszállt, ahogy a fiam mondaná.
