Sam pilóta Nairobi nyomornedegyei felett még csendben volt, de később lelkesen tájékoztatott bennünket Kenya aktuális nevezetességeiről. Hadarós angoljából a felét sem értettem, csak nézelődtem és bólogattam. A Kenya hegyről kis előadást tartott, mert a Kilimadzsáró után Afrika második legnagyobb hegycsúcsa, amit szinte egész évben hó fed, és úgy tűnik, a helyiek erre kimondottan büszkék. Ha belegondolunk, Afrikában oroszlán minden sarkon van, de hó az nemigen.
A Laikipia (Nanyuki) tartomány a Kenya hegység lábánál, azaz attól délnyugatra terül el. Hatalmas fennsík, átlagosan 2000 méter tengerszint feletti magasságban. Ami nagy szerencse, mert a maláriaszúnyog inkább az alacsonyabb, mocsaras területet szereti. Laikipián belül helyezkedik el úti célunk, a 235 négyzetkilométeres Ol Jogi (Oldzsoginak, de Oljoginak is ejtették) vadvédelmi körzet. Reptere pár hangárból és egy kifutóból áll. A szélzsák jelezte, hogy ott valami más van, nem viskók. Sam landoláshoz készült, és ahogy ereszkedtünk, a pici integető pontokból emberek lettek, és már fentről felismertük Nadine-t. Ő Viliben unokánk keresztmamája, és a lányunk kedves barátnője. Marcitól nem sokkal idősebb kisfia, Eden is várt bennünket. Nadine a lányunkkal egykorú, és az oxfordi egyetemi éveik alatt barátkoztak össze. Pár évig Luxemburg etiópiai nagykövete volt, ekkor szeretett bele Afrikába. Alec, Nadin élettársa Ol Jogi örököse, és Eden édesapja. Az ő meghívásuk nélkül eszünkbe se jutott volna Afrikába utazni. A területen valamikor szavasmarhákat tartottak, a bevételi források egy részét ma is a marhatenyészet teszi ki. Ezek a jószágok nem kószálnak szabadon, és pásztorok vigyáznak rájuk. Alec elkötelezett természetvédő, és hihetetlen erőfeszítéseket tesz az orrszarvúk védelmében. A fekete orrszarvú különösen veszélyeztetett faj. A világon 790 szabad egyed létezik, és ezek közül 40 él Ol Jogiban szabadon, tudtuk nélküli, s szigorú felügyelet alatt. Mindegyiküknek rádióadója van, műhold figyeli a mozgásukat, és fegyveres őrök állandó ügyeletben vigyáznak a biztonságukra. (Erre később még bővebben kitérek.)
Landolás után egymás ölelgetésével voltunk elfoglalva, a környezet még nem érintett meg bennünket. A csomagokat átpakoltuk a terepjáróba, és Nadine a szállásunkra vitt bennünket.
Nyomta a gázt, így tíz perc alatt megérkeztünk, közben pedig a gazellák, az antilopok és egy-egy villanásra mini antilopok (dik-dik) bukkantak fel hol jobbról, hol balról, vagy vágtattak át az úton. Szemlátomást csak műriadalom volt a gazelláké és az antilopoké, tudták, hogy nem bántjuk őket. A mini antilopok azonban folyton riadtnak tűntek. A nőstény dik-dik figyelmeztető hangot szokott adni, erről kapta a faj a nevét. Legfeljebb 70 centire nőnek meg, de sokkal alacsonyabbaknak tűntek. Párban élnek, és örök hűségben. Olyannyira, hogy ha valami oknál fogva az egyikük elpusztul, azt a másik sem éli túl néhány napnál tovább, mert belehal a bánatba. Gyönyörű, a testükhöz képes hatalmas szemük van, hosszú szempillákkal. Ha netán hármat lát az ember, akkor vagy részeg a megfigyelő, vagy az egyik dik-dik az ivadékuk. A nagyon piciket egyáltalán nem lehet megfigyelni. Annyira óvatosak, hogy állítólag soha senkinek sem sikerült felvenni egy dik-dik születését.
Pálmák árnyékában parkoltunk. Az út szélén felsorakozott helybéli női személyzet mosolyogva üdvözölt bennünket. Nadine javasolta, hogy egyelőre ne foglalkozzunk a csomagjainkkal, hanem keressünk magunknak szállást. Pazarul berendezett lakosztályok közül választhattunk. Mindegyikben két fürdőszoba, elválasztható női és férfirészleg volt. Mivel a vejemet egy hét múlva vártuk, nem maradtam az unokáinkkal, hanem külön, de közeli szállást néztem ki magamnak.
Minden lakosztályt két női alkalmazott látott el, akik reggel hattól este tízig bármikor a szolgálatunkra álltak. Ezen felül a csapat vezetőjéhez is fordulhattunk akármilyen kívánsággal.
Az enyémek már hozták is volna utánam a holmimat, de a nehéz poggyászt elvettem tőlük. Zavartan pislogtak Nadine felé, hogy ennek meg mi baja. (Nem hagyhattam, hogy nők cipekedjenek helyettem, inkább ők legyenek zavarban, mint én.) Csendben követtek, de az ajtónál elbúcsúztam tőlük, mondván, most pihenésre van szükségem. Nem is volt sok dolguk körülöttem az elkövetkező két hétben.
Első dolgom az volt, hogy letörjem a vécétartály fogantyúját. Nyomkodtam, de nem indult az öblítés. Majd emelgettem, eredménytelenül. Egy erőteljesebb nyomásra pedig valami pattant belül és a fogantyú lefittyent. No, ez jól kezdődik, gondoltam magamban. Kihalásztam a tartályból a letört részt, és megkerestem a személyzet főnöknőjét. Nem volt túlságosan meglepődve: vagy illedelmes volt, vagy már megszokták a figyelmetlenebb vendégeket. A zuhannyal már nem volt gondom, hagyományosan működött. Végre lepihenhettem. Átvittem a lakosztály másik feléből egy sámlit, mert az ágy felülete hónaljszinten volt, és vagy nekifutásból ugorva, vagy helyből erőlködve, kapaszkodva, kalimpálva tudtam volna lefeküdni. Nem is a zsiráflakosztályt választottam, hanem a csitát. Ugyanis a lakosztályokat állatokról nevezték el, és a berendezésük is ezt tükrözte. A csitásnak nem Tarzan Csitája volt a névadója, hanem a cheetah, azaz a gepárd. A falakon gepárdos festmények voltak, a bútorokon faragványok, a fürdőszoba ablakán gepárdos vitrázs. De hogy az ágy mitől volt ilyen magas, nem sikerült kiderítenem. Talán mert a névadó szeret fára mászni, és ott pihenni. Szóval az ágyra mászást egy sámlival megoldottam, és stílusosan végigterültem rajta. Azon nyomban elaludtam. A lányomék impalaházában normális ágyak voltak, kivéve az emeletes gyerekágyat, amitől kitört a frász, mert korlát nem volt rajta. Viliben pont az ágy miatt ragaszkodott a házhoz, de aludni nem engedtük a felső részen. Napközben is csak akkor mászhatott fel, ha ott voltam a közelben.
Úgy éreztem, csak pár percet aludhattam, valahol nagyon mélyről, nagyon sötét helyről keltett fel egy hang. Nadine szólítgatott az ajtóból, csípőjén vigyorogva Eden ült.
– Gyorsan szedd össze magad! – mondta. – Elefántokat láttak a közelben, megyünk elefántlesre. Game drive.
Fogalmam se volt, mi az a game drive, csak sejtettem, hogy kötetlen autókázást jelent.
Észhez térni nehezebb volt, mint öltözködni, mert a 20–23 fokos melegben egy rövidnadrág is megtette. Délután négy óra körül lehetett, ennek ellenére ajánlatos volt használni naptejet a tengerszint feletti magasság miatt. Az egyenlítő környékén amúgy is erősebb a sugárzás, mint bárhol máshol.
Nadine a lányomat és a gyerekeket is felverte. Gatja, akivel már a helyi reptéren megismerkedtünk, már várt bennünket a terepjáró mellett. Ő bizonyult a leghasznosabb embernek az egész telepen. Nélküle sehova se mentünk, nem is engedett volna bennünket kószálni. Őslakosként otthon volt a bozótosban, ismert minden fát, minden követ, az állatok szokásait, rigolyáit. Mellette teljes biztonságban voltunk. A két hét alatt összebarátkoztunk, kölcsönösen megkedveltük egymást. Nem tartott urbanizált barbárnak, mert nemcsak a számat tátottam, hanem a helyi ökoszisztémára mint egészre tekintve érdeklődtem a növények és állatok felől. Sokat tanultam tőle a napi túrákon, és gyorsan felismertem milyen állat hagyott nyomot a laza talajban, mennyi ideje járt ott. Megtanultam, melyik az elefántürülék, és azt is, hogy a szétszórt klikkereket a zsiráfok hagyták maguk mögött. Elmesélte, hogy a sok kaktusz invazív faj, máshonnan került oda, ennélfogva nagyon elszaporodott, és sok kárt okoz az állatállományban. Finom termésén apró, láthatatlan, szőrszerű kampós tüskék vannak, és ha lenyeli az elefánt, akkor torokbántalmakat okoz neki. Magam is megtapasztaltam, amikor óvatosan megfogtam egy kaktuszgyümölcsöt. Egy ágacskával tisztogattam le a gyümölcs tüskéit, ám egyet mégis sikerült megérinteni, és máris beleakadt az ujjamba. Valami vírussal próbálják ritkítani a fajt. Állítólag csak ezt a fajta kaktuszt szereti a vírus, elpusztítja a gazdanövényt, és vele pusztul a kór is. Amiben én kételkedek, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyenfajta beavatkozások nagyobb bajt szoktak okozni, mint amilyen a remélt haszon.
Most viszont egyelőre elefántkukucska volt a programunk. Gatja gyorsan megtalálta a kis csapatot, de addigra már kirázta a lelkünket is a zsombékos, árkos bokros terepen. Ezt is szokni kell. Eden, pedig ilyenkor alszik a legjobbat. Ez a game drive lényege. Vannak ugyan földutak keresztül-kasul az egész területen, de egyrészt az állapotuk időjárásfüggő, másrészt az elefántokat egyáltalán nem érdeklik az emberek csapásai.
Egy elefántbika figyelte fél szemmel a két nőstényt a picinyeivel, akik békésen legelésztek, és a bikával ellentétben egyáltalán nem foglalkoztak velünk. A vezér felénk fordult, felemelte orrmányát, és széles füleivel intve világosan jelezte, hogy meddig mehetünk. Gatja megértette, és tiszteletben tartotta a figyelmeztetést. Megállt, és leállította a motort. A bika még egy ideig figyelt ránk, majd elfordult, és tovább legelt. Szöszmötölése nem jutott el hozzánk, a csendet csak egy-egy fújtatás és távoli, ismeretlen neszek zavarták meg. A csenddel egyetemben egyfajta béke telepedett ránk. Mintha az elefántokban rejlő erő és nyugalom besétált volna a terepjáró nyitott fedelén. Észre sem vettük, lement a nap. Marci jelzett, hogy a természet lágy ölén nem osztanak vacsorát, ideje lenne hazaindulni.
