A három fő étkezés az elöl nyitott, a közeli kis tóra néző, majdnem szabadtéri ebédlőben zajlott. Az ebédlő a kincseket érő fafaragványokkal, elefántcsont szobrokkal, kristályból és féldrágakőből készült tájjellegű tárgyakkal díszített társalgóból nyílik. A társalgó nappal félhomályban van, este hangulatvilágítás uralja, a kényelmes fotelokban bármikor békében elmélkedhet az ember, akár egyedül, akár társaságban. Vacsora után a család rendszeresen szusszant itt egyet, kötetlenül beszélget, vagy csak csendben, békésen üldögélve, konyakot iszogatva, lezárják a napot. Jobbról szűk folyosó vezet egy kis konyhába, ahol kávét, teát, üdítőt, hűtött italokat készíthetnek a nap bármely szakaszában az arra tévedők kívánsága szerint. Balról gazdagon felszerelt könyvtárral, friss újságokkal ellátott olvasószobában egy kávé mellett csendben kikapcsolódhat, esetleg a hűvös biliádteremben szórakozhat a vendég, ha éppen nincs más dolga. A biliárdteremből csigalépcsőn jutunk fel a moziterembe, ami csak nevében moziterem, lényegében számítógépen válogathatunk a filmek között. Mondanom se kell, egy filmet se néztem a két hét alatt, nem is azért említettem, hanem mert fentről egy életnagyságú, élethű elefántfej mellett rálátni a biliárdteremre. A fej felemelt orrmánnyal, hatalmas agyarakkal uralja az egész termet. Preparálása mesterfokon történt.
Az ebédlő hangulatát nem könnyű visszaadni. Különleges, családias, előkelő, és mégis környezetbe illő. A tágas előtér nyitott. Festmény helyett az asztalnál ülők tekintete a nyílt bozótost figyeli. A saccra negyven méterre levő tavacska partja ritkán magányos. A partot és a vizet enyhén sózzák, ezért többnyire antilopok, zsiráfok, bivalyok, a helyi fauna képviselői látogatják, iszogatnak, meg nyalogatják a talajt. A vadvilágot közelről, ebéd közben is megfigyelhetjük. Azoknak sem kell forgolódniuk, akik háttal ülnek. Megfelelő szögbe állított tükrökből láthatnak mindent. Az állatok nem merészkednek közelebb, leszámítva néhány apróbb termetű tukánfélét és mókust, akik nem átallottak egészen a tálalóasztalig elmerészkedni, és elcsenni egy-egy szelet kenyeret vagy más finomságot. Viszont nekünk sem volt ajánlatos túl közel merészkedni a tóhoz, hacsak nem tudunk gyorsabban szaladni a vízilónál. Nem szabad lebecsülni a lustának tűnő, tömzsi és lomha páros ujjú patást, akinek egyébként semmi köze a lovakhoz. Vízilovagolni se szokott senki. Régebben a disznófélék közé sorolták, de az újabb genetikai kutatások inkább a cetek irányába viszik őket. Az intelmet figyelmen kívül hagyva, bízva fürgeségemben, néhányszor odasettenkedtem a tó közelébe, hogyha vízilovat nem is, de legalább halat lássak. Sem én, sem a hippó, ahogy errefelé hívják, nem sportoltunk életünkben, az esetleges verseny kimenetele kétséges lenne, de a vendégek mindenesetre jót szórakoztak volna, ha futni látnak a nyomomban egy „szörnyeteggel”.
A tavacskát, kötött körülmények között, biztonságosan is meg lehetett közelíteni. A hangszigetelt alagút bejárata az ebédlőnél van, a föld alatti kilátó pedig a tavacska közelében. Kívültről észrevehetetlen. Ha sikerül csendben odasettenkedni, akkor a gyanútlan állatokat egész közelről leshetjük meg. Az alagút végén kis kör alakú szobácska van, szemmagaságban keskeny ablakokkal. Bárszerű székeken kényelmesen ücsörögve figyeltük a szomjas társaságot. Az éjszakai les még izgalmasabb volt, mert a sötétben a nagyobb testű, vagy félénkebb állatok, mint az elefánt, a bivaly és még az orrszarvú is jöttek sót nyalni. A hiénák többször kiröhögtek bennünket vacsora közben. A sötétben én sem kószáltam eszetlenül, mert a kalapomon kívül nem sok maradt volna belőlem.
A reggeli kötetlenségét kivéve, az étkezések menetrend szerint zajlottak. Ebéd és vacsora idején illett megvárni a házigazdát, bár ő ezt nem kérte, sőt kihangsúlyozta, hogy szabadon fogjunk hozzá nélküle is. Illendőségből és tiszteletből azért mindig megvártuk.
Az ebéd minden alkalommal pazar volt, több fogással és desszertel, a fagyi sem maradhatott ki. Svédasztalos rendszerrel működött, és mindenki megtalálta magának a saját ízlése szerinti fogást, akár húsról, akár vegetariánus ételről volt szó. De a nap fő étkezését nem az ebéd, hanem a vacsora adta. Az ebédhez nem volt leves, a vacsorához mindig. A cékla nem a kedvencem, de egyszer a francia szakács olyan finom céklalevest főzött kis mozarellagolyócskákkal, hogy elkértem a receptjét.
Néha ebéd előtt is, de minden vacsoránál, panamakalappal a fején, a séf bemutatta az aktuális menüt. Végigsétált a remekművek során, és franciául előadta, melyik búra alatt mi rejtőzik, melyikhez milyen szósz illik, milyen mártást, mit ajánl kísérőül. A két hét alatt egy étel és egy panamakalap se ismétlődött kétszer. Kipróbáltuk a környező nemzetek ételkülönlegességeit, a francia, arab konyha remekeit, felsorolni se lehet. Csak pár érdekességet említenék, mint a strucc, vagy a krokodil helyi fűszerezésben. Igaz, egyiket sem tudnám magyarosan elkészíteni. A strucc nekem kicsit rágós volt, de a krokodilnak úgy tűnik, csak a bőre kemény, a húsa fehér, omlós és jóízű. A francia felvezetést nem értettem, de bármiből is szedtem, nem kellett csalódni.
A bormester mindennap a fogásokhoz illő borokat javasolt, és a házigazda kiválasztotta a neki tetszőt. Egy este vacsora előtti borkóstolást szerveztek, de nem is annyira a borok, hanem az isztriai fehér szarvasgomba apropóján. A rokon, nyugdíjas egyetemi tanár vendég, akit mindenki Papinak szólított, hozott egy szarvasgombát ajándékba a háziaknak. Ezt szeletelte fel a séf, és a papírvékony gombákat kacsazsírral megkent kenyérfalatkákon tálalta, harmonizáló fehér- és vörösborok kíséretében. Szélcsend volt, és a szarvasgomba jellegzetes illata kitöltötte a tágas ebédlőt.
Az egy héttel utánunk érkező vejem egy üveg ötputtonyos Tokaji aszúval lepte meg a társaságot. Sajnos akkorra a szarvasgomba már elfogyott, de az aszúnak gomba nélkül is nagy sikere lett. Nem csak udvariasságból, hanem valós élvezettel, csukott szemmel, mélyeket szippantva a döntött pohárból, apró kortyonként élvezték a méltán világhírű magyar bort.
Lévén tájvédelmi terület, a hely tulajdonképpen nem az élvezetek halmozására van kiélezve, az csak vonzó kényelmi szolgáltatás a gazdag turisták számára. A fő profil az állatvédelem, azon belül is a fehér és fekete orrszarvúk védelme.
Állatorvosi klinikájukat még 1989-ben alapították, ahol kezdetben helyi állatorvosokat alkalmaztak, majd idővel nemzeti és nemzetközi kapcsolatokra tettek szert. Tevékenységük nem merül ki a sérült állatok vagy elárvult kicsinyeik megmentésében és ápolásában, hanem tudományos kutatásokat végeznek, és helyi biobank létesítését kezdeményezték. A 45 állam több mint 200 intézményével és múzeumával vannak kapcsolatban. Szakembereket képeznek, és szakemberek jönnek továbbképzésre. És nemcsak a szakemberek, hanem a fiatalok tájékoztatását is fontosnak tartják. A gyerekek, főleg a városiak érzelmi kapcsolata a sokrétű élővilággal tiszteletet, és ezzel felelősséget ébreszt bennük a saját környezetük iránt. Évente több mint tízezer kenyai iskolás fordul meg a területen. A program kezdetétől a tanterv keretében százezer feletti a vendégül látott fiatalok száma. Az ötletet a mérsékelt égövben is lehetne alkalmazni, ezzel egy követendő példát mutatva a fiataljainknak.
Egyik első utunk a klinikára vezetett. Nagyjából egyórás kemény zötykölődés után, és ebből kifolyólag háborgó gyomorral érkeztünk meg. A tájvédelmi területet egy országút szeli ketté. Csak nevében az, álmomban se gondolnám országútnak nevezni a borzalmas gödrökkel szelt állami tulajdonú földutat. A következő napokban, amikor a maszájokat látogattuk meg, ezt is kipróbáltuk, de most csak áthajtottunk rajta a védett terület másik részébe. Nem csak sima áthajtás volt, a területet kerítés és őrzött kapu védte. Felért egy határátlépéssel, csak éppen dokumentumot nem kértek tőlünk, de Gatjának, a mindenkori vezetőnknek és sofőrünknek be kellett jegyezni bennünket egy nagykönyvbe. Fegyveres őrök védték a kaput, se ember, se állat nem juthatott át. Az országút két oldalán végig az Ol Jogi kerítése futott. Sima kerítés egy elefántnak vagy orrszarvúnak nem jelentene semmit, de az elefántot a villanypásztor, az orrszarvúkat a nagy kövek tartják vissza. A villanypásztornak egyértelmű a hatása, a zsiráf se szereti. De kifigyelték, hogy az orrszarvú meg a kövekkel áll hadilábon. Rosszul lát, inkább a szaglására hagyatkozik. A kőnek nincs különösebb szaga, de a lábával tapogatva akadálynak érzékeli. Mivel nem tudja megkerülni, visszafordul.
Az országútnak a járhatatlanságon kívül még az az érdekessége, hogy ősi. A jobb időket megélt országúton csak teve járt, és ember gyalogosan. Manapság a megrakodott teherautók mélyítik a kátyúkat, elősegítik a talaj erózióját. De ha a mai urbanizált embernek kedve szottyan egy sétára és jó szeme van, akkor az út mellett érdekes tárgyakra bukkanhat. A kapuellenőrzés alatt kiszálltunk a terepjáróból, megnéztük az őrök viskóit, majd lazán vizsgálódva sétáltunk egyet a kerítés mentén. Pár lépés után máris találtunk egy fekete, vulkáni eredetű kőből pattintott nyílhegyet. Egy maszáj harcos fegyveréhez tartozhatott hajdanán.
