Átjutva a két kapun, rácsodálkoztam a tájra. Az állami út nemcsak ketté szeli a területet, hanem a két terület látványa is különbözik. Azon a felén, amelyikről jöttünk, kevés a fa, és az is többnyire kiszáradt. Gondoltam, a száraz évszak miatt. Nem volt eső, talán ezért száradt ki a fa. Nálunk ez így szokott lenni. De ott nem! Gatja felvilágosított, hogy a fákat az elefántok teszik tönkre, mégpedig napi rendszerességgel, következetesen. Csapkodják az orrmányukkal, rugdossák a lábukkal, és nem is szórakozásból, hanem megfontoltan. Az árnyékban kevesebb fű nő, és a fa árnyékot vet. Ezért tönkreteszik a fákat, hogy nagyobb területen nőjön a fű, és több táplálékuk legyen. Meglehetősen önző hozzáállás, ezt nem vártam volna az elefántoktól. Nyilvánvaló, nem jut eszükbe, hogy a fák gyökereikkel megkötik a talajt és így az eső nem mossa el füvestől.
A terület másik felén viszont buja volt a növényzet, zöldelltek a fák, működött a kerítés, az elefántok nem jutottak át, vagy meggyőzték őket, hogy ne pusztítsák a fákat. Gatja titokzatosan somolygott, amikor ezt megemlítettem. Közben megszólalt a rádióvevő, izgatott szuahéli beszéd hallatszott a hangszóróból. Gatja felvette, beleszólt, majd letért az útról. Már kezdtük azt hinni, hogy valami gond van, mert bennünket nem tájékoztatott. Meglepetésnek szánta a két orrszarvút, akik pár perc múlva hirtelen felbukkantak előttünk. Vagyis inkább mi bukkantunk fel előttük, mert nem sokat mozogtak, melegük lehetett, vagy emésztettek. Megszokhatták már a terepjárót és az embereket, riadalom sem látszott rajtuk, de egyértelmű volt, hogy észrevettek bennünket és az is, hogy zavarjuk őket. Gatja név szerint ismerte őket, sőt a történetüket is elmesélte, miközben lassú járaton, csendes motorral megkerültük a párt, hogy tudjunk fényképezni. Nem volt könnyű, mert ők is lassan forogtak, egyre csak a feneküket fordították felénk, jelezve, mi a véleményük rólunk. A terület, és talán egész Afrika legfontosabb, legértékesebb állatait vehettük egész közelről szemügyre. Két testvér legelészett pár lépésre tőlunk. A fiatalok felnőtt korukig, azaz évekig a szülőkkel, családi körben maradnak. Ezek már nagykorúak voltak, de még nem váltak külön. Ha egy fiatal orrszarvú egyedül kószál, akkor szinte biztos, hogy az anyjával történt valami, mert a felnőtt soha, semmilyen körülmények között nem hagyja el az utódokat. Így találtak három éve a parkőrök két bébi orrsztarvút, és gondos kezelésbe vették őket. Az anyát orvvadászok lőtték le. Az egyik kicsi két éves korában megbetegedett. Mindent elkövettek, hogy megmentsék, nem sikerült. Egy évig betegeskedett, külföldi szakértők is vizsgálták, mégis elpusztult. Máj- és veseelégtelenséget állapítottak meg nála, de hogy mi okozhatta, máig nem jöttek rá. A másik megmentett állat egészen jól érzi magát, megszelídült, és kézhez szokott. A testvére sosem volt barátságos, és óvatosan kellett közeledni hozzá, mert sosem lehetett tudni, mikor kap dührohamot. A látogatókat különösen utálta, el kellett különíteni, vagy be sem engedték a jövevényeket. A szelíd kamasz viszont a simogatást is tűrte, sőt elvárta, hogy vakargassák a füle tövét, vagy az álla alatt.
Valamivel később az állatvédelmi program vezetője lelkes kiselőadást tartott nekünk a globális, átfogó és bonyolult orrszarvúvédelmi programról, amelynek a helyi közösség aktív része. Maga a fizikai védelem sem egyszerű. Az állami szervekkel együttműködve háromszáz fegyveres őrt foglalkoztatnak, és még így is előfordulhat a fenti eset.
A védelem bonyolult része a faj génállományának a fenntartása, valamint a szaporítás. Az orrszarvú ritkán lesz vemhes, és 16–18 hónapig hordja magzatát. Nem elég összehozni egy kisebb csordát, szaporítás céljából, mert a fenti esetből is valószínűsíthető, hogy ha a gének keveredése, különbözősége nem adott, akkor a rokonok utódtúlélési aránya alacsony. Hajlamosabbak a betegségekre, és nagy valószínűséggel, függetlenül az orvvadászoktól, nem élik meg az öregkort. Ezért bonyolultabb és egyben fontosabb a program második része, amelyben a világszerte állatkertekben és a még „szabadon” élő egyedek génállományából génbankokat hoznak létre, állandó felügyelet alatt tartják a megtermékenyítésre alkalmas felnőtt egyedeket, és arra törekednek, hogy mesterséges megtermékenyítéssel a génállomány keveredését biztosítsák. A jelenlegi, még élő orrszarvúállomány eredetét is visszavezetik, amelyből sajnos kiderült, hogy ez nemcsak nagy munka, hanem sok a „rokon” közöttük. Azaz a génfrissítés majdhogynem lehetetlen feladat.
Az ember nem is feltételezné, hogy mi minden eszükbe nem jut ezeknek az elkötelezett embereknek, mennyi energiát és tudást fektetnek a fajmentési programba. Nemcsak a rabságban lévő, hanem a szabadban kószáló női egyedek ürülékéből kéthetente mintát vesznek annak érdekében, hogy megállapítsák, mikor ovulálnak. Az adatokat felviszik a „felhőbe”, ezeket a kutatóintézetek elemzik, és alkalomadtán a génbankokból előveszik a legmegfelelőbb donor mintáját.
Maga a menhely meglepően jól fel van szerelve. Orvosi szempontból és területileg is. Gyógyszereik, műszereik, eszközeik vannak a szükséges beavatkozásokhoz. Például egy nagy testű állatot el lehet altatni, és meg lehet műteni, akár a szabadban is, de ha szükség van további kezelésre vagy felügyeletre, akkor felszereltség nélkül már gondok lehetnek. Megnéztük a helyiséget, ahol nemrégiben elefántot kellett műteni. A hatalmas asztalt, a nagy teherbírású emelőszerkezetet és a kipárnázott szobát, ahol felébredt a frissen műtött, kába és ijedt beteg állat. Vendégorvosokat, dokturanduszokat is fogadnak, hosszabb időre is, szállást, ellátást biztosítva. Nekem is ajánlottak munkát, bevallom nem volt könnyű visszautasítani.
Szétnéztünk a lábadozó betegek között. A pár nap múlva szabaduló leopárdok egyike még ketrecben volt. Kicsi korában került ide. Nem tudni, mi okból, de anyját egy elefánt taposta agyon. Állítólag viszonylag gyakran előfordul hasonló összetűzés. Talán a kicsinyét érezte veszélyeztetve, ezért szállt szembe a sokkal erősebb és nagyobb orrmányossal. A másik, régebbi lakos, kerítés mögött, de a szabadban lustálkodott.
A minap érkezett sebesült hím oroszlán elég fitt volt ahhoz, hogy elfogyasszon vacsorára. Állítólag összezördült egy vetélytársával és beszerzett egy hosszú sebet a vállán. Helyettem elkapta egy antilop levágott combját, amit nem akart velem megosztani. Szerencsére megvédte tőlem az erős drótkerítés. Nem bántottuk egymást, de közelről barna szemeibe nézhettem, és pár centiről hallottam az egész mélyről jövő fenyegető morgást. Hasonló találkát a szabadban nem sokan éltek túl.
A parkon egy kudu kísért végig bennünket, unalmaskodva kért vakargatást, simogatást mint Mirrmurr, az itthoni vörös színű macskánk.
Mikor már azt hittük, hazafelé vesszük az irányt, kiderült, hogy miért mosolygott Gatja titokzatosan, amikor az elefántokról érdeklődtem. Mégis volt ezen a részen elefánt, de ezek szelidek voltak, a fákat békében hagyták. Nem is csoda, mivel megélhetési gondokkal nem kellett köszködniük. Vödörszámra kapták a sárgarépát, és kézből etettük őket. A hím hatalmas agyara tiszteletet parancsolt, de a répa csábítása törölt minden erőfölényt. Sosem láttam még az orrmány végét közelről. Az érzékeny, tapogatós csúcsa, vékony, hosszú szőrökkel van ellátva, gondolom, ezek az érzékelők. A „cső” vége kicsit nedves, de nem tűnik taknyosnak, inkább az illatok felfogását teszi könnyebbé. Hasonlóan működik, mint az ember összecsukott tenyere. A répát egyáltalán nem kapkodva, nagyon finoman, az orrmány alsó és felső végét ajakszerűen csücsörítve vette ki kezünkből, és laza mozdulattal eltüntette a szájában. Majd szerényen kérte a következő adagot. A vödör gyorsan kifogyott, az utolsó répákat már karikáztuk, hogy tovább tartson.
